Sokkal kellemesebb, 8 órai kelés után elfogyasztottuk bőséges, tejfölből és kreppből álló reggelinket, és érdeklődve vártuk a további fejleményeket. A buszra szállva Mr. Dina (Dina férjét neveztük el így) megszámolt bennünket, majd közölte, hogy először egy boltba megyünk, ahol magokat és ilyesmiket vásárolhatunk, majd irány a sah palotája, amelyben három szép múzeum is található. Nekilendültünk az útnak, és vagy tíz teljes percbe bele is telt, mire elértük a dugót.

Teheránban igazán lenyűgöző, hogy reggel héttől egészen este tízig egyfolytában csúcsforgalom van, ahogyan az is, hogy milyen szabadon használják a ki tudja hány sávosra terezett, felfestetlen utakat a kreatív sofőrök. Mivel úgy éreztük kialudtuk magunkat, a buszútra gondolva könyvet is hoztunk magunkkal. Lelkesedésünk egészen addig tartott, míg fel nem ébredtünk arra, hogy megállt a busz… Ekkor döbbentem rá, hogy fényképezőgépet bezzeg nem hoztam, így innentől útitársaimat molesztáltam folytonosan, hogy fotózzanak helyettem. A bolt, ahová hoztak, ugyanis egy-két képet legalább megért, rengeteg féle ismert és ismeretlen édesség, olajos magvak, törökméz és aszalt gyümölcs volt halmokban szerteszét. Gyorsan be is vásároltunk, hogy legyen mit hazavinni, majd egy másik boltba is betértünk, ahol egy doboz Winner szelettel lettünk gazdagabbak (ez a Snickers iráni változata…).

Újabb szenvedés a teheráni dugóban, és közben egyre szembetűnőbbé vált, hogy Abujával is vetekedő mennyiségű, félbehagyottnak tűnő építkezés van a városban. Hosszas vizsgálódás után arra jutottam, hogy a koncepció a következő: felépítenek egy épületet szerkezet-készre, majd ekkor becsomagolják. Ezek után pedig csak várni kell, a bebábozódott épület pillangóként kel majd ki néhány hónap vagy év múlva, és készen is van a legújabb ház! Három embernél többet egyszerre legalábbis nem láttunk dolgozni, ellenben minden építkezés mellett állt egy daru, ami nem csinált semmit… Ezen túlmenően Teherán valóban nem bővelkedik látványosságokban, még a kisebb parkok és terek is igen ritkák. Épp ezért volt nagyon feltűnő a kontraszt, amikor beléptünk a sah palotájának szépen gondozott kertjébe. Mint rendesen, most sem mondott senki semmit arról, hogy merre menjünk, mikorra érjünk vissza vagy hová léphetünk be egyáltalán, így megérzéseinkre hallgatva indultunk el az egyik épület felé. Itt közölték, hogy bizony belépőt kellett volna vegyünk (nos, nem egészen ezt, mivel a biztonsági ember nem beszélt angolul, csak mutogatott egy papírfecnit és kifelé integetett), úgyhogy visszafordultunk egy másik rész felé. Anneke elmondta, hogy bár eleinte itt is tiltakoztak a bejáratnál, végül győzött a túlerő, és a csoport behatolt a régi bútorokkal berendezett rezidenciára. Nagyon szép palota volt egyébiránt, gyönyörű, olykor giccsbe hajló szobákkal, bútorokkal és festményekkel. Volt tükörterem is, melyből a sah privát fogadószobái nyíltak, továbbá egy fogorvosi rendelő (?!?). Miután végigjártuk, átmentünk az elsőként célba vett épülethez, és nem kellett csalódnunk, az ellenállás itt is hasztalannak bizonyult. Körbejártunk újabb adag különféle színű gyerek- és fürdőszobát, láttuk a sahi rezsót és egy csomó kínai elefántcsont-szobrot. Mielőtt visszaindultunk volna, betértünk egy kávéra és forró csokira a kertben található kávézóba. Mivel a hely nem volt felkészülve ennyi vendég fogadására, így irreálisan sokat kellett várni, de legalább a végén olyan élményben volt részünk, amit aligha feledünk. Forró csokoládénk ugyanis sós volt. És ha ez nem lett volna elég, ráadásul szörnyen pocsék is, a kakaópor (merthogy csokoládéhoz köze nem volt) nem oldódott fel teljesen, időnként az ember szembekerült egész kis kakaó-csomókkal. Minden idők legrosszabb forró csokijának ízével a szánkban indultunk hát haza, ahol jutott egy kis időnk pihenni, mielőtt a diákok megjelentek volna.

Ezután a szokásos, lázas találgatás kezdődött meg arról, hogy kinek hány pontja lehet a teszt után, és további egy órát elbeszélgettünk mindenféle témáról. A következő programpont a leaderekkel közös vacsora volt, így a menzára mentünk, a diákok pedig megpróbálták előkeríteni guide-jukat, aki azonban nem lett meg. A vacsora (a változatosság kedvéért) fehér és sárga rizs volt csirkével, ezúttal salátával kísérve. Mikor végeztünk, váratlanul felbukkant Dina, hogy közölje a gyerekekkel: egy „sciencetalk” következik a menzán, méghozzá nyolctól, vagyis három perccel ezelőttől. Gyors észjárású gyermekeink időt kértek, hogy a cuccukat visszavigyék a szobájukba, és azt hiszem eszük ágában sem volt visszatérni a beszélgetésre. Ránk azonban érdekesnek ígérkező megbeszélés várt kilenctől, egyre több különös mítosz keringett ugyanis ceruzával megírt tesztekről, nem működő számológépekről, az összes guide váratlan elbocsátásáról, meg persze az eddig is ismert szállással kapcsolatos problémákról. A helyzet súlyosságát mi sem mutatta jobban, minthogy valóban szinte az összes leader eljött a megbeszélésre. Külön novellát érdemelne a megbeszélés teljes menete, maradjunk azonban a legfőbb problémáknál: mi történt a guide-okkal? A kérdésre, hogy miért köszönt el három guide is a gyerekektől úgy, hogy többet már nem találkoznak, Dina azt válaszolta, hogy többen messze laknak, és a szüleik nem engedték el őket éjfélnél tovább, ezért inkább lecserélik őket,olyanokra akik itt tudnak aludni. Illetve vizsgáik vannak az egyetemen, és addig helyettesítik őket másokkal. Erre Masno elmesélte, hogy látta, amint az egyik guide-ot a biztonságiak toloncolják ki a campus területéről, és hogy ő sírva könyörgött Masno-nak, hogy hadd maradjon a gyerekekkel. Megtudtuk, hogy egy guide összetűzésbe került a NIGEB-bel, és ők követelték, hogy tegyék ki mindenképpen a csoportból, másképp nem mehetünk majd be az intézet területére. Felvetődött, hogy akkor miért mondta egy másik is, hogy elmegy? Jah, mert ketten voltak! És a harmadik? Ő csak a barátjuk, aki szolidaritásból tart velük. És ez így ment tovább, a guide-ok sorsa, és pótlásuk kérdése percről percre a szerint változott, hogy Dina épp milyen választ érzett a számára leginkább előnyösnek. Kikötöttük, hogy reggel hétkor látni akarjuk a megfelelő mennyiségű guide-ot, különben nem engedjük el a gyerekeket a tervezett városnézésre. Ennek az lett a vége, hogy reggelre egy kivételével az összeset visszavették… Ígéretet kaptunk rá, hogy legközelebb a diákok tollat kapnak ceruza helyett, csupa működő számológép lesz, a reggelihez rendes kenyeret is kapnak majd, a szállásokon lesz melegvíz, megoldják, hogy legyen internetkapcsolat a leaderek számára a megbeszélések alatt, és kapunk egy részletes programot a későbbi napokra vonatkozóan. Itt hangzott el az est poénja is, miután negyed óráig problémáztunk rajta, hogy sem a szálláson, sem a NIGEB-ben nem tudunk hozzáférni az internethez, a felvetésre, hogy valahova tegyék ki a heti programot, Dina azt kérdezte: „Tegyem fel a honlapra?”. Pár percnyi sírva röhögés után tudtuk csak folytatni az ülést, melynek végeztével úgy álltunk fel, ahogyan leültünk: üres(nek látszó) ígéreteken kívül nem kaptunk semmit.

Következő reggel nem találkoztunk a guide-okkal, csak mondták, hogy vissza lettek véve, nem találkoztunk a szervezőbizottság többi tagjával (ez is kérés volt), nem volt rendes kenyér a reggelinél, és most sincs működő wifi a fordításra szolgáló teremben… de legalább Villányi Tanár Úréknak van melegvize! :)

Kora reggeli, gyönyörű panoráma

Kialudtuk magunkat éjjel, úgyhogy most olvasunk a buszon

Pedig ezt is láthattuk volna akár. Háttérben a Teheránt körülölelő hegylánc.

Magok minden mennyiségben

A sahné palotája

Őfelsége palotája

A tükörterem mesés csillogása

Ugyanitt gyökérkezelés jutányos áron, fogkő eltávolítással egybekötve!

Teherán under construction, nem véletlenül van dugó mindenütt egész nap.