Kezdődik a 2023-ik évi Nemzetközi Természettudományos Diákolimpia, egyszersmind az évnek azon igen rövid időszaka, amikor blogírással is foglalatoskodom. Az első poszt rendszerint az utazásunk és az érkezés napján megvalósuló program rövid története szokott lenni. Az utóbbi években az útjaink aránylag simán zajlottak le (a Lufthansás sztrájkok sem a régiek már!), így az első posztokban sem tudtam túl sok izgalomról beszámolni. Alighanem ezt unta meg idei csapatunk két tagja is, akik aztán igyekeztek némi fűszert és izgalmat vinni az amúgy is döcögősen induló idejutásba.
De előbb röviden az idei csapatunkról: a tavalyi félcsapatos kényszermegoldás után idén újfent hat diákkal vágunk neki a versenynek: Nagy Luca és Bauer Balázs a győri Révai Gimnáziumból, Bense Tamás és Szepesi Zoltán az Eötvösből, míg Simon János és Biró Artúr az Apáczaiból (egyszersmind a tavalyi csapatból) kerültek be az idei csapatba. A helyszín pedig Thaiföld fővárosa, Bangkok lesz. Ez eleinte okozott némi financiális fejtörést, de hála számtalan nagylelkű szponzorunknak (ezúton is köszönet érte!), sikerült a csapat költségeit kigazdálkodni (állambácsi pályázaton megnyerhető hozzájárulásáról persze még nincs hír, dehát miért is sietnék el a dolgot, még csak most érkeztünk a helyszínre, minek azt már ilyenkor tudni, hogy kapunk-e pénzt, és mennyit?!). Nem sokkal ezelőtt egy másik súlyos aggály merült fel, ám mindannyiunk legnagyobb örömére Villányi Tanár Úr időben felépült, és el tudott jönni a csapattal. Örömteli változás, hogy ismét három tanár kíséri a diákokat, "újoncként" Varga Bence Tanár Úr csatlakozik hozzánk, aki a felkészítésben már korábban is vállalt szerepet. És bár mindhárman voltunk már egészségesebbek is, a repülőtéri közös fotó elkészülte után úgy éreztük, túl vagyunk az odajutás nehezén.
Zürichi átszállással repültünk Budapestről, az átszállásra kényelmesnek tűnő másfél óránk volt. Így, miután leszálltunk a gépről, megálltunk egy kicsikét, hogy aztán Attila mindannyiunkat meglepjen egy kis svájci csokival. Utána mentünk az útlevél-ellenőrzésre, hogy a nagy gépet megközelíthessük. Amíg sorban álltunk, mindenki előkereste az útlevelét, és ekkor jött a nem várt fordulat: az egyik diák (nevezzük a példa kedvéért Zolinak) nem találta az útlevelét sehol. Kisvártatva a csapat 9 tagjából heten már a határőr bódéjának túloldalán álltak, csak én maradtam Zoli mellett az innenső oldalon. Szegény ekkor már a keresésnek abban a fázisában járt, hogy a cipőjét is kis híján levette, hátha valamiért abba rejtette bele a beszállókártyáját és az útlevelét. Abban az egyben biztos volt, hogy a leszállás óta nem tette le sehova (fun fact: ebben alighanem tévedett...), úgyhogy vadul elkezdtem érdeklődni, hogy lehet-e tudni, nem találtak-e a gépben egy elhagyott útlevelet. A határőr kedves volt, telefonált is egyet, mondta, hogy várjunk, de hiába vártunk, végül csak annyi hír jött, hogy a gép már felszállt újra, de nem jelezték, hogy találtak volna rajta valamit. Jobb ötlet híján kikönyörögtük, hogy személyivel is engedjék be (ami persze ideiglenes volt...), amit készséggel meg is tettek, de figyelmeztettek bennünket, hogy a gépre nem fogják felengedni útlevél nélkül. Átjutottunk a határellenőrzésen, Attila pedig felhívta a thaiföldi magyar nagykövetet, hogyha sikerülne felraknunk Zolit a gépre útlevél nélkül, akkor valahogy meg lehet-e oldani a helyzetet. A válasz tulajdonképpen igen egyszerű volt: nem. Sőt, inkább fel se szállítsuk a gépre, mert csak baj lehet belőle, Svájcból pedig visszafordulhat (konzuli segítséggel, vagy a személyiével). Mondanom sem kell, egyik forgatóköny szimpatikusabbnak tűnt ekkor, mint a másik. Eddigre már nem lett volna Zürich-Budapest járat, szóval egy éjszakát ott kellett volna tölteni, tovább másnapra szerezni repülőjegyet. Közben pedig a csapat 5 fővel és két tanárral ment volna, ami más szempontból katasztrófa: a tanároknak a fordítás, a diákoknak a gyakorlati forduló (amit ugyebár 3 fős csapatban kellene végezniük) jelentett volna komoly akadályt.
Végül töretlen optimizmusunk bizonyult kifizetődőnek: odamentünk a beszállás helyére (a teljes átszállási időnk elment a kereséssel és várakozással), ahol azzal az örömteli hírrel fogadtak minket a pultban, hogy valaki megtalálta az elveszett okmányokat. Mivel nekünk már nem lett volna időnk visszamenni érte, így a személyzet egy tagja hozta el, és éppen akkora ért vissza vele, amikor már zárták volna a kapukat a beszálláshoz. Nekünk hála azért még további három ember sem késte le a gépet, akik a kalandunkkal együtt is később értek oda nálunk. Miután elképesztő megkönnyebbüléssel felültünk a gépre, még további fél órát vártunk az indulásra, de ez már szerintem senkit sem érdekelt eddigre.
A 9 és 3/4 órás (HP sic!) repülőúton sikerült nagyjából 3-4 órát aludni is (a fülemnek teljes egészében kidugulni bezzeg azóta sem...), így majdnem nyugodtan szálltunk ki a gépből, és vártuk, hogy a diákok is kiszálljanak. Mikor (kissé furcsán hosszú álldogálás után) Luca után Zoli, Artúr és Balázs is megérkezett, viccesen megkérdeztük, hogy megvan-e az útlevelük. Mire mosolyogva azt válaszolták, az övék megvan, de egy társuk (hívjuk Jancsinak) viszont nem találja a sajátját. Vártunk még vagy tíz percet, és mikor már a személyzet is leszállt a gépről, akkor vánszorgott elő csapatunk utolsó tagja: továbbra is az útlevele nélkül. Miután őt is praktikusan levetkőztettük, a gépet már takarító brigádból előhozta valaki az elkeveredett útlevelet. Ezután kész meglepetés volt, hogy minden feladott csomag megérkezett, a thaiok már vártak minket, a busz kifejezetten gyorsan elindult, a diákok szálláshelyén sem volt fennakadás. Így helyi idő szerint 11:30 körül meg is érkeztünk a szálláshelyünkre, és végre kiheverhetjük az utazás izgalmait.
Kreatív megoldás a város villamosenergia-ellátására
A diákok hotelének előtere
Erre nehéz mit mondani :D
Ez pedig a mi hotelünkkel szemközti karácsonyi kirakodóvásár :)
