És igen. Újra, és megint, újfent, hovatovább ismételten. 3 év kihagyás után újraindul az IJSO kalandjainak képes-szöveges, véletlenül sem ironikus és még ennél is kevésbé szubjektív stílusú beszámolója. És hogy miért kellett erre ennyit várni? Nos, a Covid elsodorta a német rendezést (hiába tartottam nagyon ígéretesnek :( ), majd az Emirátusok is online eseményt rendezett (Attilát kivéve, ő azért elutazott oda is, képviselni a csapatot). És bár a megnyitó ünnepség laptopról nézve is annyira meredek élmény volt, hogy kis híján blogba kezdtem miatta, végül nem írtam mementót a közelben lakó barátunk lakásából történő csodálatos fordításokról (köszi Franci, by the way, ha véletlenül olvasnád!). Nade most! Persze négy hónappal ezelőtt az idei beszámoló is elmaradni látszott. Minekután a Covid nagyjából lekerült a terítékről, az idei verseny rendezésével Kijev volt megbízva. A jelenléti verseny így jól ismert okokból márciusra lehetetlenné vált. Ezután úgy volt, hogy online, és némi segítséggel, de Ukrajna megrendezi a versenyt. Azonban (érthető okokból) nem szerették volna meghívni a versenyre az orosz csapatot. Csakhogy az IJSO előrelátó alapítói belefoglalták az alapszabályzatba, hogy diplomáciai vagy politikai okokból egyetlen csapatot sem lehet kizárni a versenyről, legfeljebb az IJSO zászlaja alatt kell versenyezzenek. Ebből előbb email-folyam lett, majd egy kurta-furcsa szavazás, amelyen a megjelent országok többsége végül nem támogatta, hogy módosítsuk az alapszabályzatot. Ezt követően az ukrán rendezők és a vezetőség között számomra láthatatlan módon elfajult a konfliktus, egészen odáig, hogy egyszer csak kaptunk egy levelet: idén mégis jelenléti olimpia lesz, méghozzá Bogotában! Felébredve az első hat sokk után, a családdal úgy döntöttünk, hogy belevágok és eljövök Kolumbiába (legeslegmélyebb tiszteletem a feleségemé, aki ebben támogatott!). Szóval most itt vagyunk, innen jönnek majd a bejegyzések :)
November 30-án, dél körül indult a csapatunk Budapestről, mely ezúttal mindössze öt főt számlált: három diák (Bíró Artúr, Muraközi Péter, Simon János) és két leader (Villányi Attila és Gyertyán Attila, ahogy az lenni szokott) vágott neki az útnak. Minthogy a támogatásokat egy Kijevi rendezésű versenyre igényeltük, és a repülőjegyek érdekes módon Bogotába nem pont ugyanennyibe kerülnek, így az első válogató után úgy határoztunk, csak három embert viszünk, nem reszkírozzuk, hogy hat fővel készülünk, majd a végén közöljük, hogy nem fér bele a büdzsébe. A repülőút amilyen hosszú, olyan eseménytelen volt: semmi sztrájk, vagy törölt járat. Leszámítva, hogy az egyik kézipoggyászom kis híján Párizsban felejtettem, gond nélkül érkeztünk Bogotába. Ahol, előzetes ígéreteivel szemben ott várt minket Elena, a kolumbiai szervezőbizottság talán egyetlen tagja. Felkísért minket az emeletre, ahová a busz érkezik értünk, majd lement, hogy bevárja Zimbabwe csapatát is. Velük történetesen találkoztunk, miközben sorban álltunk a határátkelésnél, szóval azt gondoltam pár perc, és ott lesznek. De persze hogyan is indulhatna el egy IJSO egy igazi, jóféle buszban várakozás nélkül, igaz? Szóval fél óra után lementem Elena után, és megkérdeztem, biztos-e benne, hogy Zimbabwe még nem ment el? Mondta, hogy nem, és inkább elküldött minket a busszal a hotelhez. Ahol, micsoda meglepetés, a zimbabwei csapat épp végzett a hotelbe történő becsekkolással... de végül megérkeztünk mi is :) Egyelőre a diákok is a leaderek hoteljében vannak velünk, bő két napot rászántunk az akklimatizálódásra, Bogota mégiscsak 2600 m magasan van, és az időeltolódás is 6 óra. A szobák elég kulturáltak, egyetlen (ám igen komoly) problémám, hogy szobában fogható TV csatornák egyike sem közvetíti a vb-t :(. Mivel helyi idő szerint éjfél volt, és a srácokkal együtt szinte alvás nélkül vészeltük át a repülőutat, így gyorsan kidőlt mindenki.
Másnapra az égvilágon semmi programunk nem volt eredetileg. Reggelinél belefutottunk a hollandokba, akik a városba terveztek bemenni, végül mi is hozzájuk csapódtunk. Itt kezdett zavaróvá válni, hogy senki nem beszél angolul: a sofőrökkel Roeland a google fordítón keresztül kommunikált, ami nagyon lassú és nehézkes volt. De nagy nehezen az ár, a visszaút időpontja, és a pontos létszámunk is fixálva lett, így elindulhattunk végre. Kaptunk egy kis ízelítőt a Bogotai forgalomból (noha alighanem a csúcson már túl voltunk), és hosszas dugóban ülés végén megérkeztünk a Plaza de Bolivar tövébe. Ez egy hatalmas tér, amin történetesen épp rendőrök tüntettek, aránylag békésen, de teljesen ellepve a teret. Rajtuk kívül csak pár "ülj rá és fotózkodj" láma, és pár mozgóárus volt a téren. Mi a tár másik végéből induló sétálóutcán indultunk el, elsőként pénzt váltani (a kolumbiai pezó még a forintnál is gyengébb, pikk-pakk milliomos lett Attila 300 dollár beváltásával). A sétálóutca amúgy igen széles, és tele van kirakodóvásár szerűen a földre pakoló mindenféle árussal: cipőfűző, könyv, mikulássapka, gyümölcsözők, ruhák, mindenféle volt ott. Egy-két helyen zene is szólt, az utcának hamisítatlan latin hangulatot kölcsönözve. A sikeres pénzváltást követően az Arany Múzeum felé vettük az irányt, mivel az előzetes program alapján ez csak a leaderek programjában szerepelt, a diákokéban nem. Szóval elmentünk megnézni a gyerekekkel is. Nagyon impresszív kiállítás a rengeteg arannyal. Mondván, hogy ez még lesz program (és mert a telefonom a lemerülés szélén állt, a fényképező meg le is merült), nem készítettem itt képeket, majd mesélek róla, ha már elvittek minket "hivatalosan" is. A múzeum után ebédet keresni indultunk, és hosszan tanakodás, keresgélés, és egy-két helyről kifordulás után hagytuk, hogy egy utcai kikiáltó beinvitáljon az éttermébe. Mexikói tematikájú étteremnek bizonyult, nem messze a főtértől: itt sem beszélt senki angolul... azért sikerült valahogy úrrá lenni a problémán, és egész finom ebédet kaptunk (ráadásul egy félidőt még a japán-spanyol meccsből is láttam!). Mint megtudtuk a főételre várva, az étterem különtermében található Amerika leghosszabb bárpultja, amit büszkén meg is mutattak nekünk. Az egész étterem tele volt vörös bársonypadokkal, a bárpulttal szemben pedig egy nagyobb tér is volt, gondolom szoktak lenni rendezvények is. Evés után még benéztünk egy szupermarketbe, majd szépen hazavitt minket a két kisbusz. Hazafelé kicsit felmentünk a város egyik lábánál lévő hegyre: innen kitűnt, hogy az amúgy igen magasan fekvő Bogota valójában egy völgyben van... nagyon várom a Montserrat-os kirándulást, mert a tetejéről biztosan gyönyörű a kilátás! A hotelben még fizikáztunk kicsit, majd este a mellette lévő burgerezőben megvacsoráztunk (hasonlóan több más csapathoz), és így zárult az első bogotai napunk.
. A Plaza Bolivar
Rendőrök és galambok lepték el a teret
Bogota a hegy lábánál
Egy közfürdő falának díszítése: a fák gyökereit nézzétek meg alaposabban!
Ülj rám és fotózkodj láma! (pár pillanattal korábban a növényzetet rágcsálta boldogan :))
Nem csalás, nem ámítás, Bogotában dupla-csuklós buszok is járnak! Az egész rá sem fért rendesen a képre :)
Dekoráció az étteremben, ahol ebédeltük. Vagy egy nagyon régóta éneklő énekes?
