Where can see IJSO?

Szép volt csapat! Most már el lehet árulni, hogy voltak pillanatok, amikor erősen izgultam (izgultunk, kivéve Bencét, aki állítása szerint végig biztos volt a sikerben), hogy megmarad-e a magyar csapat szériája, miszerint eddig minden versenyről minden versenyzőnk éremmel tért haza. Én személy szerint egészen addig stresszeltem ezen, amíg ki nem hívták csapatunk legkevesebb pontot szerző tagját az eredményhirdetésen. Ekkor persze hatalmas öröm lett rajtam úrrá, ami tovább fokozódott, mikor nem egy, hanem két diákunk neve nem hangzott el a bronzérmesek között. Szegény Máté alighanem kicsit máshogy élte meg ezt a pillanatot, mivel ő meg volt róla győződve, hogy az övé lett a legrosszabb eredmény a csapatban, így már épp készült magába roskadni, amikor az ezüstérmesek között szólították. Ez végképp meglepetés-ajándék volt a csapatnak, egy ezüstben erősen bíztunk, kettőre gondolni sem mertünk. De végül így lett, úgyhogy mindenki nagyon elégedetten ült le az eredményhirdetést követő gálavacsora asztalához. Azonban mielőtt erről mesélnék pár szót, van némi restanciám a legutóbb hirtelen félbehagyott poszt elején beharangozottakból, szóval következzen egy kis "előző rész tartalmából"!

Sok hó elolvadt, és víz formájában lefolyt a Mzyntán mióta utoljára a billentyűzet kalapálására szántam el magam. Ennek oka részben az, hogy mivel a gyerekek visszakapták digitális eszközeiket, így már maguk is tudtak hírt adni hogylétükről (ráadásul alighanem lényegesen hitelesebbet és részletesebbet, mint én), vagyis nem voltam "rákényszerítve", hogy jelentkezzek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne történt volna semmi az elmúlt két napban, ami említésre méltó, sőt! Viszont a dolgozatok átnézése, moderáltatása, valamint a közös programokon vlaó részvételé elég sok időt kitöltött, és nem sikerült rávannem magam, hogy ezek között írjak. Most viszont van egy szusszanásnyi idő, mielőtt elindulunk az eredményhirdető ceremóniára, úgyhogy nekilátok összefoglalni az elmúlt napok eseményeit. Képek továbbra sem lesznek, és ezúttal képleírásokat sem ígérek, kénytelen lesz mindenki beérni a történetekkel! A tartalomról röviden: a matrjoskák nem szeretik a tengert; tawani K-pop előadás a kúltúresten, ültettünk egy facsemetét Szocsiban; lábtollabda, zsírozás, ugróiskola és krikett; búcsúbeszédek és arab IJSO-k a jövő horizontján. 

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó: Ma is jelentkezem! De ez rekord-rövid bejegyzés lesz, mivel az égegyadta világon semmi izgalmas nem történt tegnap óta. A mai feladatsorról még nem beszélhetek, a tegnapi IB meeting igazán komoly izgalmak nélkül lezajlott, képeket továbbra sem tudok feltölteni. Arról tudok még beszámolni, hogy a hotel konyháján a végére értek a recept-könyvüknek, így újra ugyanazok az ételek szerepelnek, mint amikor érkeztünk. Nem nagy öröm, meg egyébként is mennénk már haza, de most már látótávolságon belül van a vége. Holnap pedig Cultural Night, meg előtte saját szakállra körbenézünk Szocsiban is... én meg igyekszem újfent jelentkezni majd!

Keleten helyzet változatlan: élünk és virulunk. Hogy azért ne legyen minden szép és jó, úgy tűnik a diákok hoteljében hagyománnyá formálták a verseny nap reggelén történő közös elvonulást, mert ma reggel is beterelték őket a második emeleti biztonsági szobába (reggeli közben legalább, és nem éjjel), bár ezúttal már kevesebb, mint egy órára . Értelemszerűen most sem történt semmi, nálunk arcizma sem rezdült a hotel személyzetének, és a diákok ezúttal 30 perc késéssel el tudták kezdeni az elméleti forduló írását (erről kaptunk rövid videót is, amin látszik, hogy mindenki a helyén ül, és stresszel a versenyfeladatsoron :)). És mindenfajta probléma nélkül be is fejezték (leszámítva egy talán tajvani versenyzőt, aki bepánikolt a verseny közben), így már csak egy fordulóra vannak a befejezéstől. Tegnap kaptunk róluk egy rövid videót, amiben lelkesen mesélik, hogy mennyire menő volt a vidámpark ahová vitték őket, úgyhogy úgy tűnik jól is érzik magukat. Számunkra a második fordítási este is rém hosszúra nyúlt, noha késődélután még abban reménykedtünk, hogy éjfél és 1 óra között végezhetünk (Bence mondjuk már ekkor pesszimistább volt, hajnali 2-t tippelt). Végül kicsit a fordítással is csúsztunk, de a nagyobb baj az volt, hogy lehalt az online rendszer, ami a fordításainkból a kinyomtatható pdf-et elkészíti, és több, mint 1,5 órát kellett várni arra, hogy újra működjön. Ezután még megküzdöttünk a nyomtató tréfás kedvével, ami a lehető legváratlanabb sorrendben adta ki a különböző diákok különféle feladatsor-részleteit, de hajnali négyre már ágyba is kerültünk. Ebédidőig aludtunk (kivéve Attilát, aki benevezett a "fizesd be rubelben az egyágyas felárat/megfigyelői díjat, noha dollárban hoztad el" elnevezésű nemzetközi játékra. Elmondása alapján messze az egyik legjobbnak bizonyult ebben :D), majd evés után következett egy újabb buszos túra, a változatosság kedvéért: a hegyekbe! :)

Egyszer már próbálkoztam népmesei stílusú blogbejegyzést írni, de ezúttal a címben véget is ér a hivatkozás Csukás remekművére. A cím a kísérleti forduló fordításából származik, ahol algákat tartalmazó kémcsöveket kellett megvilágítani egy olyan LED-lámpával, ami három irányban három különböző színnel világított. Ez a tárgy kapta Attilától az Órarugó Gerincű Felpattanó vagy Önműködő Vasaló nevére hajazó elnevezést. Hajlani 4 körül sírva-röhögő görcsöt kaptunk az összeolvasás ezen pontján, ennek örömére így is hagytuk. Node ez már régi történet, legutóbb ott hagytam abba, hogy a délutáni hegyi kirándulás történetéről fogok mesélni! 

Először is amit megígértem: köszönjük, jól vagyunk nem aludtunk sokat, de minden rendben. A diákok is jól vannak (ha nem így lenne, arról tudnánk), noha nekik sem volt zavartalan éjszakájuk a gyakorlati forduló előtt sajnos. Az történt ugyanis, amint arról 3 óra alvást követően tudomást szereztünk reggel, hogy az éjszaka folyamán a diákok szálláshelyének nagyon szigorú biztonsági szabályzatának köszönhetően, mindenkinek a hotel második emeletén lévő biztonsági szobába kellett vonulni. A helyi szervezők elmondása alapján potenciális fenyegetésről kaptak jelentést, ezért döntöttek az óvóhelyre vonulás mellett. Nem történt semmi az éjszaka folyamán (nálunk, a diákokétől alig 3 km-re lévő hotelben semmilyen riadó nem is volt), az biztonsági szobaként kialakított helyiségben kaptak enni-inni, aki akart le is feküdhetett, majd az újabb jelzésre mindenki visszatérhetett a szobába. Biztosítottak minket arról, hogy a diákok hangulata kifogástalan, a reggeli órákban az elnökség is átment megnézni, hogy minden rendben van-e, és ők is úgy találták, hogy a gyerekek mentálisan is teljesen jól vannak. Ahogy mi láttuk, meglehetősen profin, és emberien kezelték a helyzetet, a guide-ok alaposan elmagyarázták a diákoknak, hogy mi és miért történik. E miatt aztán két órával későbbra tolták a kísérleti forduló kezdetét is, hogy mindenki ki tudja pihenni magát rendesen. Mostanra készen is vannak vele (erről semmit nem tudunk persze, csak azt, hogy minden rendben lement)... kemény feladat volt, ráadásul időben is nagyon necces, hogy elvégezhető-e. De ez idén talán még a mi malmunkra is hajthatja a vizet, pár nap múlva meglátjuk.

Az újabb popdal-referencia annak a belső vívódásnak szól, amit a részvételünk okoz, tulajdonképpen a felkészítés kezdete óta. Nyilván nem véletlen, hogy az Európai Unióból mi vagyunk az egyetlen csapat, noha van más ország is, ahonnan a tanárok jöttek volna, csak a szülők nem engedték el a gyerekeket. Minden lelkiismereti kétség egyik központi eleme a nyitó- és a záróünnepség volt. Tapsolni a minisztériumi megbízottnak, ünnepelni a szervezőket, hogy "egyesítették a világot a tudomány nevében", és hátradőlve hallgatni őket arról, hogy hogyan kell az ifjú tehetségeket egy jobb világ felé terelni. Én hiszek abban, hogy alapvetően a háború nem lehet az általunk évek óta megismert tanárok, vagy az idei versenyre jelentkező fiatal diákok felelősséfe, és ezért egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy helyes út "hátat fordítani" nekik, és bojkottálni az eseményt. Másfelől ülve a nyitó-ünnepélyen, és nézve a videót, amin Putin mosolyogva integet egy csokornyi boldog gyerek társaságában, nem tudom nem megérteni, hogy ez miért vállalhatatlan sokaknak. És erős kétségeim vannak, hogy nekem nem az-e, vagy nem kellene-e annak lennie...

Az Isztambul-Szocsi repülőút különösebb izgalmak nélkül zajlott, nagyjából 25 perccel hamarabb is érkeztünk a tervezettnél. Szocsi a repülőről nagyon kellemes látványt nyújtott, és az idő is kimondottan kellemes volt. Leszálláskor azért annyival megleptek minket a helyiek, hogy a gépből kiszállva egy buszba tereltek bennünket (kivéve Attilát, akit külön autóval vittek a business jegye miatt...), amivel aztán 50 (azaz ötven, nem tévedés) métert tettünk meg, és utána szállhattunk is ki. Mire rendesen felocsúdtunk ebből a távolsági buszozásos élményből, már majdnem ár is jutottunk a határellenőrzésen. A szervezők a beígért lila pólóban vártak bennünket és a kolumbiaiakat, akikkel egy gépen utaztunk. Felmentünk Attilával pénzt váltani (mivel máshol itt a környéken nem lehet), kicsit nehézkesen ment a dolog, így mikor a teljes kolumbiai csapat beállt mögénk a sorba, sejtettük, hogy ennek egy igazi IJSO klasszikus lesz a vége: buszban várakozás! Nem is kellett csalódnom, legalább 30 percen keresztül hódolhattunk ennek a megunhatatlan diákolimpiás szórakozásnak. Ez idő alatt próbáltunk telefonhálózathoz jutni, sajnos kevés sikerrel. Legalább a tervet ismertette addig a guide-unk (aki később a gyerekek guide-ja lett egyébként): először a mi hotelünkhöz megyünk, ott kettőnknek ki kell szállni, egyikünk pedig elkíséri a gyerekeket az ő hoteljükbe. A teljes verseny a Szíriusz Szövetségi Területen valósul meg, ami a 2014-es téli olimpiára épített létesítmények "utódállama", és manapság mint tehetséggondozó centrum funkcionál. Az elmondottak szerint Bencével mi ki is szálltunk az Alpha Sirius Hotelnél, hogy átvegyük a szobánkat, és elkezdjünk ismerkedni a helyszínnel

A Boszporusz partján! 

Bizony, kezdődik a "valódi" IJSO szezon, újra aktiválódik a blog! A Riyadhi kiruccanás kapcsán sikerült a hagyományos életérzést reprodukálnom, és két nap után, mindenfajta előjelet nélkülöző módon egyszerűen félbeszakadt az élménybeszámoló... sok volt a munka, nomeg a Heroes of Might and Magic legújbb részének demoja sem játsza le magát, szóval sajnos nem valósult meg a trilógia befejező része (G.R.R Martin, ezúton is megkövetlek a Trónok Harca kapcsán...). De fátylat rá, nem lehet folyton a múlt hibáin rágódni, nem igaz? Főleg mivel ideje előre tekinteni: kis csapatunk elindult az idei Junior Természettudományos Diákolimpia helyszínére, ami nem más, mint.... dobpergés... Szocsi! Mielőtt valaki felemlegetné, hogy nem csoda, hogy már 9-ben 3-asra vizsgáztam földrajzból, tisztában vagyok vele, hogy Szocsi nem a Boszporusz partján terült el. Odajutni viszont manapság nem olyan egyszerű, mi pedig Isztambulon keresztül közelítjük meg, ráadásul úgy, hogy egy éjszakát itt töltöttünk a hajdani Konstantinápolyban. A Hungária dal pedig azóta nem megy ki a fejemből, mióta kiderült, hogy lesz alkalmunk egy rövid sétára az ikonikus sláger helyszínén. Így is lett, majd érkezik képes beszámoló is a rövid turnéról, de nem most, mivel perceken belül indul a transzferünk a reptérre.

Úgyhogy ezúttal képek nem lesznek. Magáról az Olimpiáról: bizony, az oroszországi helyszín finoman szólva sem optimális jelenleg (természetesen még azelőtt született erről döntés, hogy a háború kitört volna), mi is erős kétségek közepette vágtunk neki a felkészítésnek, de most már igyekszünk a versenyre fókuszálni. Melyen a legjobb európai csapat dicső címét már zsebre is rakhatjuk, rajtunk kívül ugyanis lényegében egyetlen európai ország sem vesz részt a szokásos riválisok közül (egyetlen kivétel, ha minden igaz, Észak-Macedónia). Ez nyilván erősen rányomja majd a bélyegét a hangulatra, illetve további lelkiismereti kérdéseket is felvet (számomra legalábbis). A fejemben vannak erős (vagy legalábbis számomra annak tűnő) érvek a mellett, hogy miért jó eljönni a helyzet dacára, de szemmel láthatóan azért ezzel erősen egyedül maradtunk. Mindössze 22-24 ország vesz részt diákokkal az idei megmérettetésen (meglátjuk, ténylegesen mennyien lesznek ott), ami egyúttal azt is jelenti, hogy érmeket szerezni is jóval nehezebb lesz a megszokottnál (általában kb 150-180 érmes versenyző van, idén a jelek szerint kb 80 lesz maxmimum, aranyérmes pedig 10-12...). Főleg, mivel ázsiából jóval kevesebb a hiányzó, mint Afrikából vagy Európából, vagyis a mezőny elég erősnek ígérkezik. Meglátjuk... 

Mindezek tetejébe a különféle korlátozásoknak hála például facebook-ot alighanem nem fogok tudni használni, így egy darabig a mai poszt lesz az utolsó, amit megosztok, a többit magától kell megtalálnia annak, aki szeretné elolvasni :) Most megyek, mielőtt lekésem a reptérei transzfert, majd Szocsiból jelentkezem :)

Érkezésünk másnapján péntek volt, ami azt jelentette, hogy munkaszüneti nap van. Így aztán tanítani sem taníthattunk (viszont a repjegyek sokkal drágábbak lettek volna aznapra, ezért mentünk egy nappal előbb), viszont volt egy teljes napunk várost-nézni. 12:30-kor indultunk, Nada értünk jött a kocsijával (amit a sofőrje vezetett). Nagyon kedves és jófej nő egyébként, láthatóan felvillanyozta, hogy én még nem jártam itt, és körbevezethet. Emondta, hogy a pénteknek hála nagyon alacsony a forgalom, így kocsival meg tudjuk nézni a várost aránylag rövid idő alatt, ami hétköznap lehet beletelne több napba is :). Úgyhogy nekilendültünk a városnak: mi az aránylag új részén lakunk, a már bemutatott Kingdom Tower környékén, ahol elég sok újépítésű épület található, és luxusboltok.plázák sokasága. El nem tudom képzelni, hogy tart el a város ennyi luxus-üzletet, de vége-hossza nincs az ékszer, óra, high fashion vagy akár autó boltoknak. Mint azt megtudtuk, ez viszont már csak a régi új-város, mert már van mégújabb városrész (ami egyben a legrégebbi is, de erről majd később). Szóval innen először megindultunk az "old town" felé, amit én óvárosnak fordítottam magamban, mint kiderült, kissé rutintalanul.

Íme, idén is eljött december eleje, amikor is... vagy várjunk csak, hiszen még november sincs, mi a fene folyik itt?? Nem csalás, nem ámítás, ez bizony egy rendhagyó blogbejegyzés, melynek apropója a Nemzeti menet - Békemenet számháború látogatásom Szaúd-Arábiába. Idén ugyanis Villányi Attilának köszönhetően a szaúdiak engem is meghívtak, hogy segítsek az IJSO-ra készülő diákjaik felkészítésében fizikából. A váratlan felkérés nyáron érkezett, és némi alkudozás után az időpontnak az őszi szünetet választottuk, mert így az iskolából nem kell még egy hetet kimaradnunk legalább. Szóval a hetet Riyadban töltjük, ez alatt mindketten 32 órányi tanítást fogunk lenyomni szegény szaudi csapat torkán, és ha már ilyen különleges élményben lehet részem, gondoltam a blogot is bevetem az élménybeszámolásra.

Bizony, a verseny a végéhez közeledik, és tulajdonképpen részünkről a munka mostanra le is let tudva, marad az izgatott tippelgetés az eredmények érem-értékét illetően. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a legutóbbi blogbejegyzés befejezésekor még az elméleti forduló fordításán sem voltunk túl. A gyakorlati feladatsor fizikából elég kaotikus lett, négy, egymástól lényegében független mérést kellett végrehajtania a diákoknak, de ezúttal ezek legalább az előírt tananyaghoz tartoztak. Viszont ezúttal is sikerült néhány "megmagyarázós" kérdést feltennie a szervezőknek, amiket persze le kellett cserélni. Így a feladatsor megvitatása ismét embertelenül elhúzódott, valamikor éjfél előtt nem sokkal lett végleges verzió belőle. Ennek ellenére, csodák-csodájára már hajnali fél öt körül sikerült kinyomtatni, és beborítékolni, így az elméleti fordítás reggelénél bő 3/4 órával hamarabb, már reggeli 5-re ágyba kerültünk. Következő napra a Parlament, és a helyi Nukleáris Kutatóintézet meglátogatása volt betervezve. 9-kor indult a busz, de sajnos nélkülem, nekem ugyanis 11-kor sikerült először kinyitni a szemem. Bence hősiesen elment a Parlamentbe, és utána jött vissza átaludni a napot, így tőle tudom, hogy a világ legnagyobb Parlamentje a legsúlyosabb függönnyel, a legnagyobb szőnyeggel és hasonlókkal büszkélkedhet. De ennél izgalmasabb dolgok nem hangzottak el, úgyhogy ezen a téren talán nem hagytam ki sok mindent (nem tudom a Nukleáris Intézet izgalmasabb volt-e sajnos). A nap délutánjára pedig minden verseny egyik fénypontja, a "Cultural Evening" volt betervezve. Ráadásul, először mióta én a versenyre járok, a magyar csapat is büszkélkedhetett fellépővel, így különösen izgazottan vártuk az estét.

A kastélylátogatás másnapján az elméleti forduló következett. Volt bennem némi félsz, tekintve a tesztforduló feladatainak jellegét és nehézségét fizikából, de új nap, új remények, nem igaz? A feladatsor címe az volt, hogy "Mérések a Kárpátok Kertjében". Bíztató, talán végre valódi számítások következnek, nem elméleti formulák ravasz matematikai levezetései. A szöveg szerint el kell képzelnünk, hogy kirándulni megyünk, de nem csak azért, hogy közvetlenül megfigyelhessük a természetet, hanem azért is, hogy olyan fizikai probléákat és mennyiségeket mérhessünk, melyeket erősen befolyásolnak a speciális környezeti adottságok. Ennek szellemében az első kérdés arról szólt, hogy az okostelefonunkban lévő gyorsulásmérő segítségével, a telefont leejtve, meghatározzuk milyen magasról is ejtettük le a telefont. Gondolom nem kell részleteznem, hogy ezt a mérést kvázi-lehetetlen lett volna bárhol máshol elvégezni, mint a Kárpátok Kertjében, elvégre a gravitáció a legtöbb helyen teljesen máshogy működik... Ezt egy, a gyorsulásmérő működési elvéről szóló feladat követte, hatalmas örömömre egy újabb Taylor-polinomos közelítéssel (ezen matematikai formulákat és trükköket leginkább az egyetem első évében, vagy az OKTV második fordulójában szoktuk elővenni...). Végül egy hangsebesség mérés következett, melynek elméleti alapjait sajnos nem tartalmazta a verseny tanterve, így teljesen át kellett írni, aminek a végeredménye az lett, hogy egy cső hosszát mértük meg hangrezonancia segítségével (az illusztráción ráadásul az eredeti feladatnak megfelelően egy vonalzót szorítottak a cső mellé, különösen indokolttá téve, hogy annak hosszát ilyen trükkösen állapítsuk meg), majd ennek kapcsán némi dimenzió-analízis (t.i.: a mennyiségek mértékegységei alapján kellett összefüggést találni köztük), végül egy újabb levezetés szerepelt a feladatok között. Merengtünk egy darabig, hogy a Kárpátok Kertje sztori pontosan hogyan is kapcsolódott ide, és azt hiszem végül sikerült a sorok közül kibogarásznom: a történet főszereplője elment kirándulni, hogy méréseket végezzen, ahogyan az le is volt írva. Azonban az első mérése során, mikor leejtette a telefonját, az összetört, mire úgy döntött: "Francba a kísérletekkel, inkább hazamegyek a szobámba, és megcsinálok néhány tisztán matematikai levezetést, abból legalább nem lehet baj"

A fordítási napok dimenziójában nem is annyira vészesen hosszú munkanap után végre felvirradt az első kirándulós napunk is. A program a Peles-kastély meglátogatása volt, mely ugyan nincs nagyon messze Bukaresttől, de azért kb két órát kellett oda buszozni. A leadereket kettéosztották, mi szerencsére a korábban, 9-kor induló csoportba kerültünk. Az ebédet papírszatyorba csomagolták nekünk előre, két szendvics, egy banán, víz és némi nasi alkotta. Az odaúton igyekeztünk pótolni valamicskét az alváshiányból, így érzésre egész hamar elértük a hegyeket. Itt váratlanul az egyik guide-unk elkezdett idegenvezetőként is funkcionálni, és busz mikrofonján keresztül megpróbált megosztani néhány érdekességet a környékről. Erre a jelek szerint a helyszínen kérhették fel, mert nagyjából három szavanként tartott egy másfél perces hatásszünetet, mint aki épp próbálja a wikipédiáról kibogozni, hogy mégis mit lehet tudni a környékről. Elhaladtunk ugyanis Ploiesti mellett, ami a kőolaj-kitermelés szempontjából jelentős hely, még egy "olaj-egyetem" is működik itt, ahol számtalan közel-keleti diák is tanul. Attila teljesen felvillanyozódott, ő ezt annó még általános iskolában tanulta földrajzból, és oly sok évnyi passzív pihenés után ez a tudás végre aktiválódhatott. Továbbmenve elérkeztünk Cormanicba, amely a nagyon hízelgő "cementváros" becenevet viselte az elmondások alapján. Olyan komoly mértékű cementgyártás folyt itt, hogy egy időben a fák levelei fehéres színűek voltak, az ott lakók pedig mind szörnyű egészségügyi kockázatoknak voltak kitéve. Ha jól értettük, mára megszűnt ott a cementgyártás, de legalábbis nagyságrendekkel csökkent. Ahogy elkezdtük megmászni a hegyet, egy másik hölgy vette át a mikrofont, aki már a Peles-kastélyről mesélt. Sajnos azonban a mikrofon valamiért nem igazán működött vele együtt, így nagyon keveset értettem abból, amit mondott. (Mondjuk az sem segített sokat, hogy a kastély termeiről mesélt, mi viszont még egy buszban ültünk...). Az viszont kiderült, hogy Sinaia (így hívják a hegyi települést, ami mellett a kastély található) egy kolostor alapításával jött létre, amely ráadásul mind a mai napig megmaradt. Valamint azt is elcsíptem, hogy a kastélyban nagyon hamar lett áram, központi fűtés és vezetékes víz, továbbá a könyvtárban található egy titkos ajtó is!

A régi időkre emlékeztető mértékben vagyok elmaradva az ittlétünk megéneklésével, hiszen még a nyitóünnepélyről sem esett szó az első bejegyzésben. És még mi minden történt azóta?! Mindenekelőtt: az első fordítási nap közepén (miután a plenáris bevezetőben biztosítottak minket arról, hogy a feladatsort a félresikerült számológép-rendeléshez igazították, a többi fordulóra meg meglátjuk, mi lesz) jött az örömteli hír: lettek igazi számológépek, és a diákok már a tesztfordulón is ezeket használhatták. Így most a legutóbbi bejegyzés fele értelmetlen nyafogássá silányult sajnos, tovább növelve a nyomást, hogy a verseny tényleges lefolyásáról is elkezdjek írni. Legyen hát! Sajnos az első nap a fényképező csak részlegesen volt hajlandó együttműködni, így a képek egy része a telefonommal készült, illetve lehet, hogy Attilától is kölcsönzök majd pár felvételt. A verseny első hivatalos napjának programja a nyitóünnepség volt, melynek helyszínét nem aprózták el a szervezők: a világ legnagyobb Parlamentje címmel büszkélkedő, bukaresti Országház adott otthont az eseménynek. Ennek volt annyi árnyoldala, hogy a belépés némileg nehézkes, a biztonsági ellenőrzés pedig szigorú, így az előzetes programban két órányi "security check" szerepelt. Már a megérkezés előtt készülni kellett rá: egyrészt minden országot kértek, hogy a nyitó, és záróünnepélyra való tekintettel hozzon magával két zászlót, melyeket adjon le a szervezőknek, másrészt gyűjtsük össze a diákok személyieit, hogy mindenképpen ott legyenek nálunk, amikor be kell menni a Parlamentbe. Mindkét intézkedés felettébb előrelátónak bizonyult, előre vetítve újabb és újabb szervezési bravúrokat.

Indul a mandula! Bizony, ismét az évnek az a rövid szakasza van, amikor blogírással szórakoztatom elsősorban azt hiszem saját magamat, másodsorban talán a megmaradt néhány lelkes olvasómat is. Az idei IJSO helyszíne talán kevésbé egzotikus a megszokottnál: Románia fővárosát, Bukarestet látogatja meg a nemzetközi közösség. Ha a helyszín nem is tartott folyamatos lázas izgalomban bennünket, az előkészületek azért adatk okot némi fejtörésre. A kommunikációs céllal létrehozott whatsup (telefonos app, mint a messenger, ha valaki nem ismerné) csoport alapján legalábbis úgy tűnt, hogy gyakorlatilag mindent az IJSO elnöksége intéz a helyi szervező erők helyett. Attila már egy jó ideje azon aggódik, hogy alighanem út közben kiderült, hogy a Minisztériumnak mégsincs pénze az eseményre, és így mi lesz itt velünk. Merthogy például a diákoknak a hidegre való tekintettel azt ajánlották, hogy hozzanak magukkal társasjátékokat és kártyát, hogy ne unatkozzanak (ami a nekik szervezett töméntelen mennyiségű programról árul el sokat nyilván). Lekopogom, de eddig (bár vannak furcsa megoldások) úgy fest nem lesznek finanszírozási problémák, és programjaink is lesznek. Cserébe a román szervezők olyan innovációval álltak elő, amelyen azóta sem tudom túltenni magamat.

Van most valami furcsa bizsergés az ujjaimban és a fejemben, valamiféle irracionális félelem, hogyha a blog történetében először eljutok a verseny végéig, és befejezem a történetet, akkor esetleg a blogírást is befejezem, nem csak most, hanem teljesen. Másfelől itt van egy üres este, és a magyar csapat történetének legjobb szereplése, mindez úgy, hogy fél nappal ezelőtt egy százast nem tettem volna fel erre a végkimenetelre. Szóval jöjjön, aminek jönnie kell: a blog és jómagam első záróbejegyzése, a soha meg nem énekelt záróünnepéllyel, és egyéb kalandokkal. Hogy ez ténylegesen a blog végét is jelenti-e, az pedig alighanem csak 355 nap múlva derül majd ki.

Következő nap az utolsó feladatsor vitája és fordítása várt ránk: a tavaly igen nagy port kavart gyakorlat következett. Természetesen itt teljesen más volt a helyzet, a laborfeladatokhoz minden eszköz rendelkezésre állt, a feladatok rendesen be voltak mérve és már reggel meg is lehetett nézni mindent. A fizika szép mérés volt, de ezúttal sem volt igazán kihívást jelentő, szemben a kémiával. Miután előző este megfenyegettek, hogyha nem készülünk el este 10-ig, akkor hajnali 5-re kell visszajöjjünk a nyomtatás végett, így nagyon igyekeztünk a fordítással. Végül így is negyed 12 körül végeztünk, de szerencsére a rendezők meggondolták magukat, és hajlandóak voltak kinyomtatni a feladatsorainkat. Ezzel munkánk első fele befejeződött, a másik pedig elkezdődött: miután megkaptuk az elméleti forduló feladatlapjait, kezdődhet a moderáláson megvitatható pontok felkutatása. Előtte azonban várt ránk egy nap, amikor délben a Thaiföldi magyar nagykövettel ebédelhettünk, este pedig a "legendás" Cultural Night következett, ahol végre a diákokkal is találkozhattunk újra.

Hétfőn az elméleti forduló fordítása zajlott, melyet nem sokkal éjfél utánra sikerült is befejeznünk. Leszámítva néhány aprócska közjátékot és vitát, tulajdonképpen simán ment a nap, a feladatok is vállalhatóak voltak (miután kémiából kivettek egyet, így megoldható mennyiség maradt, fizikából pedig sajnos szinte az összes feladat ugyanabból a témakörből volt...). Nagyon tisztességes ellátást kapunk egyébként a fordítási napokon, nem csak fő étkezéseket, de kb óránként kávészünethez szolgáló aprósüteményeket is biztosítanak számunkra. A keddi kirándulás pedig nem kezdődött bántóan korán, elég volt 9-re készen lenni a reggelivel, ekkor indultak ugyanis a buszok. Mégsem sikerült teljesen kipihenten állni a nap elé: szegény Bence éjszaka hosszan szenvedett a kontaktlencséjével, végül elvitték az IJSO-ra szerződött kórházba, ahol egy szemész segítette ki, így ő csak később tudott csatlakozni a túrához. Jó hír viszont, hogy a helyzet megoldódni látszik, Bence szeme egyre jobban van, és végül a kirándulás helyszínén is utolért bennünket. Ami ezúttal a Muangboran The Ancient City volt: egy különös (de nagyon kellemes) elegye a skanzennek, parknak, történelmi kiállításnak és vallási helyszíneknek. 

Vasárnap került sor az első szervezett kirándulásra, amihez sajnos időben fel is kellett kelni. Mivel a terv a királyi negyed, valamint a legnagyobb buddhista szentély meglátogatása volt, Attila úgy döntött kihagyja a túrát, hiszen ő már látta ezeket nagyjából négyszer. Úgyhogy Bencével ketten képviseltük a magyar csapatot a szinte időben induló buszokon (és ezúttal a leaderek késése miatt nem indult időben, a helyi szervezők nem győztek mindenkit sürgetni, hogy érkezzen meg végre). Már a buszon bemutatkozott a minket egész nap kísérő idegenvezető, és az odaúton Thaiföld történelméről mesélt érdekes dolgokat. Sajnos a többségét nem tudom felidézni, mivel rendre elbóbiskoltam közben, és a kiejtése sem volt mindig a legérthetőbb számomra. Azt viszont megjegyeztük, hogy Thaiföldön három évszak van: a meleg, a melegebb és a legmelegebb. Mi papíron az elsőben vagyunk ott (tél van ugyanis), így szolid 30-33 fokokkal kell csak megbirkózzunk. Egész eddig ez nem jelentett különösebb problémát, mivel nagyrészt épületekben tartózkodtunk, ezeket pedig a helyiek agyonklimatizálják, így jobbára inkább fázunk, mint melegünk van. De a több órás sétálgatás során azért sikerült kis híján hőgutát kapni, szóval most már jobban értékelem a hűvös belső tereket.

Felvirradt a nagy nap! Eljött a nyitóünnepély időpontja, ezzel egyszersmind a lehetőség, hogy élőben találkozzunk az egyik thai hercegnővel (Maha Chakkri Sirinthon, a jelenlegi király húga). Ehhez viszont (mint minden rendes mesében, ha az ember hercegnőt szeretne látni) ki kellett állnunk néhány próbatételt! Micsoda szerencse, hogy éppen idén hárman vagyunk, a mesebeli számnak köszönhetően sokat javultak az esélyeink! Az első próbatétel a Covid-19 teszt elvégzése volt, melyen mindhárman hősiesen bírtuk az orrunkba feldugott pálcát, majd vártuk ki amíg a tesztcsík nem jelenik meg. Így megkaptuk a belépésre feljogosító, külön erre az alkalomra készült, covid-igazolt névjegykártyánkat. Reggeli után még útravalót is kaptunk, bár hamuban sült pogácsa helyett sonkás, csirkés vagy avokádós szendvicseket választhattunk. Tudván, hogy a nap folyamán kitartásunkat és elhivatottságunkat fogják próbára tenni, örömmel vettük magunkhoz a varázsitallal (narancslé, illetve guavalé) is ellátott papírszatyrokat. A mesebeli szerencseszámok vizein továbbhajózva a tizenhármas busz felé vettük az irányt, hogy az elvigyen bennünket az üveghegyen túlra, vagy legalább a Sirikit Királynő Nemzeti Konferencia Központba.

Kezdődik a 2023-ik évi Nemzetközi Természettudományos Diákolimpia, egyszersmind az évnek azon igen rövid időszaka, amikor blogírással is foglalatoskodom. Az első poszt rendszerint az utazásunk és az érkezés napján megvalósuló program rövid története szokott lenni. Az utóbbi években az útjaink aránylag simán zajlottak le (a Lufthansás sztrájkok sem a régiek már!), így az első posztokban sem tudtam túl sok izgalomról beszámolni. Alighanem ezt unta meg idei csapatunk két tagja is, akik aztán igyekeztek némi fűszert és izgalmat vinni az amúgy is döcögősen induló idejutásba. 

De előbb röviden az idei csapatunkról: a tavalyi félcsapatos kényszermegoldás után idén újfent hat diákkal vágunk neki a versenynek: Nagy Luca és Bauer Balázs a győri Révai Gimnáziumból, Bense Tamás és Szepesi Zoltán az Eötvösből, míg Simon János és Biró Artúr az Apáczaiból (egyszersmind a tavalyi csapatból) kerültek be az idei csapatba. A helyszín pedig Thaiföld fővárosa, Bangkok lesz. Ez eleinte okozott némi financiális fejtörést, de hála számtalan nagylelkű szponzorunknak (ezúton is köszönet érte!), sikerült a csapat költségeit kigazdálkodni (állambácsi pályázaton megnyerhető hozzájárulásáról persze még nincs hír, dehát miért is sietnék el a dolgot, még csak most érkeztünk a helyszínre, minek azt már ilyenkor tudni, hogy kapunk-e pénzt, és mennyit?!). Nem sokkal ezelőtt egy másik súlyos aggály merült fel, ám mindannyiunk legnagyobb örömére Villányi Tanár Úr időben felépült, és el tudott jönni a csapattal. Örömteli változás, hogy ismét három tanár kíséri a diákokat, "újoncként" Varga Bence Tanár Úr csatlakozik hozzánk, aki a felkészítésben már korábban is vállalt szerepet. És bár mindhárman voltunk már egészségesebbek is, a repülőtéri közös fotó elkészülte után úgy éreztük, túl vagyunk az odajutás nehezén. 

Az aranymúzeumos délutánt követően este ünnepi vacsorára láttak vendégül a diákok szálláshelyén, a Sheraton hotelben. A nagyjából 300 m hosszú utat 20 perc alatt tette meg a busz, hála a Bogotában folyamatosan jelen lévő csúcsforgalomnak. Nagy örömünkre a diákokat jókedvűen, egészségesen találtuk, és lelkesen meséltek az addigi élményeikről. A vacsora is finom volt, bár elég szűken mérték az adagokat, de desszertből például lehetett nyugodtan venni repetát is. A vacsorán túl nem volt sem beszéd, sem műsor, sem semmi, de ez nem is volt akkora baj, továbbra is elég fáradtak voltunk, hiszen azóta sem sikerült növelnünk az éjszakai 1-2 órás alvásmennyiséget. A vacsora végeztével lassacskán visszatereltek minket a buszokba, amik visszafelé sokkal gyorsabban tették meg az utat. Egymásnak rövid gyakorlati fordulós feladatsort kívánva másnapra elköszöntünk, és mindenki ment a már nagyon megérdemelt alvását megkezdeni.

Reggel hamar jött a kijózanodás... a feladatsor, amit a discordra felöltve elolvashattunk, 48 oldalas volt. Annyi hamarosan kiderült, hogy ebben van 7 oldalnyi ismétlődés, de így is maradt 41 oldal szöveg. Az igazi meglepetések azonban akkor következtek, amikor lementünk a konferencia-terembe, megnézni a kísérleti eszközöket. Egy valóságos hangyaboly fogadott lent, a leaderek jöttek-mentek, csoportokba verődve tanakodtak. A következők derültek ki rövid időn belül: biológiából egy növényfelismerési feladatot terveztek meg, ám ehhez valójában nem volt elegendő levelük, szóval valakinek szerezni kellett továbbiakat is. Ezen túlmenően is súlyos problémák voltak a biológia feladatokkal, gyakorlatilag teljesen újra kellett csinálni őket. Kémiából a feladat folyadékok viszkozitásának meghatározása volt (fun fact, Katarban ez volt a fizika mérési feladat...), de az eszköz amit használni kellett, néhány mérés után ereszteni kezdett. Így a kémikusok egy része elkezdett jobb eszközöket építeni, illetve kávéspoharakból eszkábálni hozzájuk egy állványt, amire rendesen le lehet helyezni. Később a méréshez szükséges törzsoldatot is a tanárok készítették el, mert az is hiányzott. Fizikából pedig ellenállások kapcsolása volt a mérés témája, de a feladatlapon megadott értékek nem stimmeltek a ténylegesen használ ellenállások értékeivel. Továbbá amikor bemutatták az eszközt, amit a diákoknak kell majd használni, elárulták azt is, hogy abban a pillanatban még csak 10 darab volt készen belőle (kb 70 csapatnak kellett volna adni ugyebár), de már készítik a többit...

A történet fonalát ott tettem le legutóbb, hogy kiadós alvással készültünk az elméleti forduló feladatsorának megbeszélésére és lefordítására. Nem kellett csalódnunk: embertelenül hosszú feladatsorral leptek meg bennünket a szervezők, különösen a biológia rész volt nagyon terjedelmes. Ennek egyes részeiben ütköztünk a legnagyobb fordítási nehézségekbe is (egy bizonyos genetikai kóddal bíró kukoricafaj jellemzéseként például a google-fordító a következőt ajánlotta: nyugalmat áraszt. És bár nincs kétségem afelől, hogy a Feng-shui elvek szerint elvetett kukorica képes nyugalmat árasztani magából, itt biztosan nem erről volt szó: mind kiderült, valamiféle hibernációhoz hasonló állapotba képes tenni magát az illető kukorica. Más egyéb nyűgjeink is voltak, de ezzel inkább nem untatok senkit). Bizonyos részeken a feladatokon, máshol a javítókulcson folytak komoly viták, de végül összeállt egy alapvetően vállalható, bár nagyon hosszadalmas feladatsor. És a fordítással is pikk-pakk végeztünk, alig múlt 5:45 mire ki is lett nyomtatva minden. Ezúttal én is szépen végigcsináltam a procedúrát, hogy aztán szembesüljek a kísértéssel: a másnapi Arany-múzeum látogatást mi már megejtettük egyszer, szóval akár-esetleg választhatnánk az alvást is. Csakhogy egyrészt annó nem fotóztam, mondván a blogra majd a tanári kirándulás alkalmával teszek képeket, másrészt kiderült, hogy ismét külső helyszínes ebédet kapunk, és mivel a legutóbbi alkalommal ez nagyon jól sült el (meg egyébként sem szívesen hagytam volna ki az ebédet a napomból), így végül kb 75 percnyi alvás után kitámolyogtunk a buszokhoz, amelyek természetesen ezúttal nem 9-kor, hanem már 8-kor elindultak. A reggeli bogotai csúcsforgalom ugyan adott volna némi extra időt szundikálásra, de a busz olyan szűkös és kényelmetlen volt, hogy ez mégsem volt igazán lehetséges. Így aztán bámészkodással töltöttük az időt, amíg megérkeztünk az Arany Múzeum bejáratához.

Hála az égnek a borzasztóan kimerítő fordítási éjszaka után a délelőtt szabad volt, és csak délben kezdődött a következő szervezett program: egy étterembe vittek el bennünket ebédelni. A délelőttöt így (kevés alvást és online tanítást követően) meccsnézéssel tölthettem :) A tervben egyébként az étterem után a Monserrate hegy szerepelt, így nagyon izgatottan vártam a kirándulást.

A buszok szokatlanul hamar indultak a megbeszélthez képest, és ezúttal a forgalom sem volt embertelen, mindössze 15-20 perc alatt elértünk a kiszemelt helyre. A környék nem volt túlságosan csinos, és kívülről az étteremről sem volt nyilvánvaló, hogy a város egyik legjobb helye lehet, de onnantól kezdve, hogy megérkeztünk, egyfolytában sorban álltak az emberek, hogy bejuthassanak, szóval a helyiek azért tudnak róla. Némi utcán tétován ácsorgás után beengedtek bennünket, és ez a kiváló felirat fogadott az amúgy nagyon hangulatosan berendezett étterem belsejében: