Nem jellemző, hogy a nyitóceremónia napjáról szóló bejegyzést a tesztforduló fordításáról nevezzem el... Most mégis így alakult, amiben persze az is közrejátszhat, hogy mikor ezt a postot elkezdem írni, lassan hajnali 3/4 2 lesz, és még bőven nem végeztünk. Persze valójában még sokkal korábban kellene kezdjem, hiszen a regisztráció napjával is adós vagyok, de ezt intézzük el annyival, hogy új szobába kellett költözzek, ahová szobatársat is kaptam: Mr. Rajaraja-t ("radzsaradzsa") Indiából. A nap ezen felül sok alvással és blogírással telt, miközben nagyrészt zuhogott az eső. Az pedig csak másnap reggel derült ki, hogy kis híján elhagytam az öltönynadrágomat a nagy költözködés közepette...
Reggel arra ébredtem, hogy telefonon keresnek. Korai reggelit terveztünk, mivel 8-ra már elvileg útra készen kellett lenni, így 7-re akartunk reggelizni menni. Ennek megfelelően 6:23-ra állítottam is ébresztőt, de 6:14-kor már kerestek a recepcióról: a személyes guide-om akarta közölni vele, hogy bizony, már akár reggelizhetek is, de ha még nem, akkor maximum fél 9-ig tehetem meg. Kábultan megköszöntem a teljesen felesleges tájékoztatást, és aludtam még 10 percet, majd annak rendje-módja szerint el is készültünk, és 7:15-kor elindultunk Attilával a reggeli felé. Pár méterre a bejárattól lélekszakadva vetette utánam magát egy indonéz fiú, hogy elmondja, ő telefonált reggel, és azt szeretné mondani, hogy a buszok indulása miatt csak 8:30-ig lehet reggelizni. Mondtam neki, hogy már épp reggeliznénk, ha nem állít meg (ráadásul mi 8 órás határról tudtunk ugyebár), de a lelkesedése azért tetszett :) Szegény Attilát ekkor még teljesen negligálta, valószínűleg csak dél körül jött rá, hogy két Attilát is pesztrálnia kellene, de jobb későn, mint soha. Reggeli után átöltöztünk, a nadrágomat pedig előkerítette a housekeeping service... A nyitóceremónia helyszíne egyébként sétatávolságra volt, de a 80%-os páratartalom és a 30 fokos hőség miatt nem vállaltuk be zakóban. Ennek egyetlen hátránya az lett, hogy így csak a busz ablakából figyelhettük meg az utcán rendezett Mikulás-futóversenyt (?!?!?! sajnos nincsen fotó, a leesett államat kerestem még, és már el is hagytuk a több tucat Mikulás-sapkás versenyzőt).
A nyitóceremónia nagy tömeggel és a diákokkal való beszélgetéssel indult. Jól vannak, a hotelük is jó, még ha nem is annyira szép, mint a mienk. Már ismerkednek másokkal, a guide-juk pedig nagyon lelkiismeretes. Kaptunk tradícionális fejfedőt, csináltunk pár fotót és negyed óra ácsorgás után a helyünkre is beengedtek. Egy darabig tovább folytatódott a semmi, majd egyszercsak az addig is szóló zene gyanúsan élőre változott. A színpadra pillantottunk, és valóban, egy hölgy énekelt éppen! A terem szép lassan elcsendesedett, és meghallgattunk egy híres szerelmes számot, aminek sajnos nem jut eszembe a címe. Egész jó hangja volt az énekesnek (gondoltuk ekkor...), sajnos azonban valami kelet-ázsiai balladába is belekezdett, aminek már voltak dobhártya-szaggató részei is. Az énekes egy ülőzenekar követte, akik a színpad mellett foglaltak helyet, így egy darabig fel sem tűnt, hogy tovább folytatódott a műsor, és nem csak beraktak valami zenét. Elég fura zenét játszottak, de a később következő táncok mellett szóló muzsika fényében azt kell mondjam, nagyon kellemes volt. Ezután végre feltűnt két műsorvezető a színpadon, akik köszöntötték a megjelent hírességek egy részét. Következett egy beszéd az Indonéz oktatási miniszter küldöttétől: természetesen indonéz nyelven! Mély, magvas gondolatokat tartalmazott (gondolom... természetesen egy árva kukkot sem értettünk belőle...), és kellőképpen hosszú volt, hogy mindenki beszélgetni kezdjen. Utána Parish (az IJSO elnöke, korábban indiai leader) megnyitotta az eseményt, átadták a zászlót és még doboltak is egy sort. Ezután pedig következett ami nem volt mióta én járok: az indonéz kórus elénekelte az IJSO himnuszt! Ez egy egészen zseniális dal arról, hogy merj nagyot álmodni, és a tudomány egy nagyszerű dolog, meg hogy higgy magadban :). Tényleg jól szórakoztunk, remélem elénekli a zárón is majd! Következett egy animáció a tudomány nagyszerűségéről, ez tényleg nagyon vagányra sikerült, őszintén remélem, hogy fent lesz valahol, mert érdemes megnézni.
Újabb indonéz nyelven elmondott beszéd után táncosok következtek. Az indonéz táncművészet igencsak különbözik a mienktől. A táncosok nagyon lassan mozognak, nagyrészt a kezüket, a nyakukat és a vállukat mozgatják. Nincsenek akrobatikus mozdulatok, és elsősorban csoportosak a táncok, noha a lépések egyidejűségét sem aggódják túl. Különösen hosszúnak tűnt számunkra ez a szakasz, bár lehetséges, hogy ez csak szubjektív érzet volt, mivel nem igazán ragadott magával a táncok hangulata. Végül nagy nehezen véget ért az ünnepség, ahonnan nagy meglepetésünkre teljesen kimaradt az országok bevonulása. Mehettünk ebédelni, ami kimondottan jól sikerült, nagyon széles és jó volt a választék. A diákok is jól teleették magukat, és elérkezett az érzékeny búcsú pillanata: a program szerint legközelebb csütörtökön találkozunk velük.
Nekünk pedig elkezdődött a munka: a tesztfeladatsor fordítása. Az idei évre az indonézek minden csapat számára saját laptopot és saját nyomtatót szolgáltattak (színeset ráadásul, ami összességében kicsit talán túlzás). A terv pedig az volt, hogy a megbeszéléseket és szavazásokat felgyorsítják a Microsoft One Note program segítségével, amit minden gépre telepítettek. A gyorsítás annyira jól sikerült, hogy az első két órában semmit sem tudtunk haladni. Ráadásul a szavazó rendszer nem működött, a dokumentumokhoz pedig borzasztó nehéz lett hozzáférni a többi gépen. Ennek megfelelően sem az olvasást, sem a fordítást nem tudtuk időben elkezdeni. Végül kinyomtattak mindenkinek egy példányt a kérdéssorból, és nagy nehezen sikerült megszerezni a fájlokat is a saját gépeinkre, hogy végre elkezdhessük a munkát. Szörnyen bosszantó volt, minden jó szándék ellenére ezzel gyakorlatilag két órát elraboltak az életünkből. A fizika egyébként piszok nehéz volt, és ki is lógott az előírt tananyagból, de ennek ellenére átment (mivel mindenki haladni akart már...), a kémia és a biosz pedig elég egyszerű nagyrészt. Végül, megkoronázandó a napot, a nyomtatónk nem volt hajlandó pdf-et nyomtatni... Így aztán némi IT segítség után 3:40-kor adtuk le a kész feladatlapokat, és 4 órára kerültünk ágyba... tudván, hogy másnap 8-kor indul a vezetett túránk...
Szobor a Convention Center bejáratánál, ahol a nyitóünnepséget tartották
Attila bevonul a leadereket köszöntő hölgyek sorfala között
Diákok tradícionális fejfedővel
Attila nagyon boldog, hogy kapott méretben megfelelő fejfedőt! :) (az első kicsi volt)
A nyitóünnepség terme. A kör alakú asztaloknál országonként voltunk elosztva. Minden asztalnál 12 hely volt, ami indokolatlanul soknak tűnt, de pl a hollandoknak talán kevés is (a jövő évi rendezés miatt igen sok megfigyelővel érkeztek idén)
A semmiből felbukkanó énekes. Még a ruhája is rejtőszínű a háttér előtt...
A semmiből fel sem bukkanó zenekar, akik a színpadra sem mentek fel, csak leültek mellette. Később a másik oldalon is ültek, a táncokhoz is élő zenét játszottak, de ez is csak véletlenül tűnt fel. Fel természetesen egyik produkciót sem konferálták, szóval sem azt nem tudtuk meg, hogy kik, sem azt, hogy mit játszottak...
A kórus első megjelenése. Ekkor talán valami népdalt énekelhettek.
Az első adag táncos, a füstgép próbálta feldobni a táncot, kevés sikerrel.
Nagyon sokat kellett ám várni, hogy egy másik testhelyzetben is lefotózhassam őket!
Az IJSO himnusz, a háttéren a magyar zászlóval. A zászlók folyamatosan váltották egymást, ez is egy jó ötlet volt szerintem.
Egy képkocka az animációból. A képi világa, a zene hozzá, és az egész koncepció kimondottan tetszetős volt
A zászló átadva, az elnök elmondja nyitóbeszédét.
Az elöljárók rituális dobolással megnyitják az eseményt.
A nagyobbik táncoscsoport. Ők később kisebb formációkra bontva tértek vissza a színpadra.
De előbb leborultak a bevonuló táncos előtt, aki egy másik nyakában ült.
Az egyik részformáció
Egy szörnyű kép egy másik szakaszról. Itt a jó öreg egy-ember-sok-karral formációt láthatjuk, a kivetítőn szemből mutatták, így próbáltam úgy fotózni, hogy a színpad és a kivetítő is látszódjon. Ennyire sikerült...
Az utolsó női formáció. Ők egy indiántánc-szerűséget mutattak be, melynek különlegessége az volt, hogy ugráltak és futkostak a színpadon, vagyis mozogtak!!
Még a képen is látszik, hogy mennyivel dinamikusabb ez a tánc. A végén pedig váratlanul kb 50 félmeztelen fiú zavarta le őket a színpadról, akik leginkább egy iskoláscsoportra emlékeztettek.
A félmeztelen fiúkat pedig végül mások nyakába ült hölgyek rendszabályozták meg, és így ért véget a performansz.
