A szerdai nap a diákok számára az utolsó megmérettetést, számunkra pedig a fordításokkal töltött éjszakák utáni pihenés első, a javítással kapcsolatos aggodalmaskodás második napja volt. A napi program iskolalátogatással kezdődött, egy „vidéki” intézményt tekintettünk meg a leaderek meglehetősen foghíjas csoportjával: sokan szabadnapot vettek ki a hosszú éjszaka után. Ezt mondjuk könnyen meg tudom érteni, a buszúton ismét azonnal kidőltem én is. Így aztán csak sejteni tudom, hogy nagyjából fél órányira lehettünk Durbantől. A táj meglehetősen festői volt, annál élesebb kontrasztot jelentett az iskolát körülvevő szögesdrót. Kívülről legalábbis javítóintézetnek gondoltuk volna az egyébként hagyományos középiskolaként működő Ezisibeni High School-t.

A további terv innentől nem volt egészen világos, elkezdtünk össze-vissza lézengeni az iskola területén, benéztünk pár osztályterembe, az egyikben például egy aktív táblát használtak filccel való írásra, és egyes
pletykák szerint 80 diák van egy csoportban (amit nem igazán tudok elhinni azóta sem).  Nézelődtünk még pár percig, majd felkalauzoltak egy dombon lévő focipályára, ahol ezúttal egy nagy sátor volt felállítva, továbbá egy kirakodó-vásár. Utóbbinak igencsak megörültünk, mivel szuvenírokkal nem álltunk még kellően jól. Mielőtt azonban igazán belelendültünk volna a vásárlásba, szóltak, hogy be kéne menni a sátorba, mert lesz egy rövid műsor, és majd utána lehet folytatni a bámészkodást. Ebből az információból egyedül a „rövid” nem bizonyult igaznak, végtelennek tűnő mennyiségű beszédet kellett végighallgassunk. Csak kettőt emelnék ki, az egyiket egy helyi diáklány tartotta, s egy iszonyatosan pörgős, versszerű beszéd volt a modern világ problémáiról, két refrén-szerű mondattal: „The wolrd will never be the same” (A világ többé nem lesz ugyanolyan) és a címben szereplő mondat (Talán nem is klímaváltozásról, hanem az ember változásáról van szó). Ha a leányzó pályafutása töretlen marad, nagyhatású térítő-szónok válhat belőle. A másik érdekes beszédet az igazgató mondta, aki egyrészt kicsit törte az angolt, másrészt minden második mondata arról szólt, hog adjunk az iskolának adományokat. Nem akarom kétségbe vonni, hogy szükségük van rá, de egyrészt az iskolaudvaron nagyrészt luxusautók parkoltak, másrészt a meghívott szülők mindegyike nem kevéssé volt túlsúlyos. Ennek fényében furcsán hangzott a célkitűzés, hogy saját pékséget építsenek, mert úgy a gyerekeknek többé nem kell majd éheznie, és vihetnek haza kenyeret. Végül az IJSO elnöke átadta a számítógépet az igazgatónak, amit a suli számára vásároltunk ajándékba, minket pedig elengedtek vásárolni. Fél órával később mindhármunk arcán elégedett mosoly jelezte, hogy sikerül nagy mennyiségű pénztől megválnunk, de aránylag sok mindent tudhattunk magunkénak cserébe.

Az iskola magas színvonalát mutatja, hogy egyenes út vezetett innen a Kwa-Zulu Natal Egyetemre, bár ezúttal nem e felvételi procedúra, hanem egy busz jelentette az összeköttetést. Az egyetemen végre hosszú idő után újra találkozhattunk a diákokkal, akik meglehetősen izgatottan várták híreinket az elvileg helyes mérési eredményekről és megoldásokról. Miután mindent kitárgyaltunk, egy fizika-kémia show várt ránk az egyik előadóteremben. A műsor inkább szórakoztató volt, mint tudományos, talán annyi elég róla, hogy az utolsó attrakció egy Michael Jackson számra előadott tánc volt :). Az egyetemről visszavittek minket hoteleinkbe, és elkezdhettünk lélekben készülni az esti Kulturális Parádéra (Cultural Parade). Erre esélyünk sem volt, nincs az a meditációs technika, ami a ránk váró események megfelelő mentális befogadását lehetővé tenné. De lássuk is csak mi történt ezen az estén! 

A műsorvezető röviden ismertette mi vár ránk ma: először  az előzetesen jelentkező nemzetek bemutatják kulturális produkciójukat, majd jön egy extra látványosság, aztán vacsora és némi tánczene a végére. Elsőként következtek hát a különféle kulturális produkciók, idén sajnos nem volt kötelező, és versenyt sem hirdettek belőle, pedig a tavalyi címvédő, és toronymagas esélyes Vietnam ezúttal is készült, hogy megvédhesse címét. Miután bosszúsan dobtuk félre a helyi fogadóirodában a verseny végeredményére kötött fogadásainkról szóló papírokat, minden idegszálunkkal a színpadra koncentráltunk. Igazán sajnálom, hogy nagy valószínűséggel lesz olyan nemzet, akit ki fogok hagyni, valószínűleg több produkció el sem jutott a tudatomig az azt megelőző által okozott sokk miatt, de a teljesség igénye nélkül megpróbálok minél többet összegyűjteni. Elsőként Argentína lépett színre egy kétszemélyes produkcióval. Válogatott mezbe öltözött, kalapos fiú kérte meg az ugyancsak válogatott mezbe öltözött lány kezét táncszerű mozdulatok közepette. Ennél jobb felütést utólag elképzelni sem tudnék :). Ezután az első Mega-faktoros produkció következett, egy tadzsik diák adta elő népe egyik dalát szavakba nehezen önthető hangon. Moldova következett egy furulyán előadott rövid betét után némi népitánccal. A furulya-szóló felidézte bennem a régi szép időket, mikor kedvenc testvéreim zeneiskolai záróestjén hallgattuk végig az elsősök furulya-produkcióit. Aki élt át hasonlót az sejtheti milyen volt :).

Indonézia volt soron egy tánccal, ami egészen vállalható volt. Három iráni lány követte őket, egyikük énekelt, kettő hegedűn kísérte, én pedig hálát adtam a színpad elrendezésének, hogy a két hegedűs aránylag messze volt a mikrofontól. Következett a címvédő, aki megismételte tavalyi győztes produkcióját, a „körbe-körbe sétálunk, és közben lengetjük a kezünket” táncot. A thaiföldiek jöttek utánuk, egy valóban színvonalas, dobos-ugrálós tánccal. Szlovákia bemutatta három tradícionális furulyáját: előbb egy diák játszott egy hagyományos hatlyukún, majd az egyik tanár mutatott be egy háromlukút: „Hatlyukú furulyán könnyű játszani, de mi a helyzet, ha csak három van?” felkiáltással. Nos, ami azt illeti, a diák játékából nem egészen az jött le, hogy könnyű játszani hatlukún, de nem ez volt a legnagyobb gondunk. Nagy szerencse, hogy sátorban volt az ünnepség, merthogy minden üveg azonnal szilánkokra tört volna a varázslatos dallamok hatására, amit abból a szerencsétlen hangszerből kierőszakoltak. Hogy a halláskárosodásért, és a magas hangoktól való élethosszig tartó félelemért fognak-e minket kárpótolni, arról sajnos nincs információm. 

Hollandiát szólították színpadra, akik egy boci-boci tarka szintű nótával álltak elő, kórusban énekelve össze-vissza, mint később megtudtam a résztvevők egy része nem is ismerte amit énekelt. Azt hittem nincsen már „lejjebb”, többször megkérdeztem a srácokat, hogy nem megyünk-e fel mi is, ennél rosszabbat úgysem tudunk, és hajlottak is volna Krisztián ötletére némi Fluor Tomi reprodukcióra, de végül meggondoltuk magunkat. Nem így az ausztrálok, akik bátran felvállalták a „Give me a kenguru” (Adj nekem egy kengurut) című feledhetetlen „slágert”. Újabb arab énekes eredt a hazai tehetségkutató produkciók nyomába, és az első fordulóban kieső bármelyik versenyzőt  alulmúlóan énekelt el Kuwait színeiben egy dalt. A házigazda csapata lépett színpadra, elénekelték a himnuszt, és az indulót, amit még a nyitóünnepélyre menet hallottunk a kísérőktől, és ha nem hallgattuk volna meg ugyanezt az iskolai kórus előadásában első nap, akkor talán simán rossznak találtam volna. Így a kontraszt túlzottan erős volt :). A közönség Ghánát követelte, és ez váratlanuljó ötletnek bizonyult, a srácok ugyanis meglepően jó ritmusérzékkel tapsoltak, míg egyikük táncolt középen. Ez nagyszerű lezárása lett volna a programnak, de a jó helyett inkább a méltó jutott ki: Dél-Korea nem volt rest  megmenteni a helyzetet, és egy újabb katasztrofális kórussal zárta a fellépők sorát. Annak fényében, hogy az utolsó fellépők már nem előzetesen jelentkeztek, csak a műsorvezető bátorítására jelentkeztek a helyszínen, erre igazán nem lett volna szükség, de sebaj.

 A műsorvezető pedig bejelentette, hogy következik az este extra-produkciója, figyeljünk jól! Kint a sátor előtt elsétálva egy 2,5 méter magas, neonfényben világító alak tűnt fel. A sátorban lekapcsolták a világítást, és Rihanna-We found love-jára belépett a Tron-nal keresztezett Terminátor-Power Ranger! A hatás leírhatatlan, mindenki sikoltott és üvöltött (én is persze), ahogy a kezére szerelt lézerfénnyel végigpásztázta a közönséget. Besétált a színpadhoz, felkapott egy köd-ágyút és beterítette vele az első néhány sort, majd tűzijáték kíséretében felemelkedett kicsit. Tovább lézerezett, ködgépezett, majd elhagyta a helyszínt, magára hagyva az őrjöngő közönséget, és nyitva hagyva a kérdést, hogy ez mégis mi a halál volt?!  Én minden esetre baromira élveztem az egészet, és sokkal jobb étvággyal láttam hozzá a vacsorához, ami a műsor ideje alatt az udvaron grillezett húsokból és salátából állt. A vacsora után egy szaxofonos játszott kellemes tánczenét, amire a gyerekek és a leaderek egyaránt táncoltak. Nekem is kijutott a jóból, egy Christine nevű német leaderrel táncoltam, aki még nálam is falábúbbnak bizonyult, de azért jól éreztük magunkat :).

Nah, azt hiszem ez több is, mint elég egy napról, jöjjenek a képek, melyek minőségéért a szokásosnál is mélyebb elnézést, valamiért képtelen voltam a színpadon zajló eseményekről éles képet készíteni :(…

Az iskola kerítése...

Iskolaudvar, telis-tele tanárokkal :)

A beszédek nagyon izgalmasak voltak! (Bocs Tamás :))

A kirakodóvásár

(gól)Szerző: Villányi Attila, az eredmény így: két újabb fazsiráf ide, néhányszor tíz rand oda.

Az iskolát körülvevő táj: elég szép helyen van, mitagadás!

Science (?) show, végállomás: Jacko!

Újfajta berendezés a "ceremonia-sátor"-ban

Argentína

Moldova

Tadzsikisztán

Irán

Indonézia

Thaiföld

Vietnám

Hollandia

Ausztrália

Kuwait

Dél-Afrika

Ghána

Megjött a sztárvendégünk

Beépített lézer-pointerrel!

Tűzijáték-szárnyakkal, és színváltós neonvilágítással

De vajon ki lehet Ő?

Akárki is, őrületes hangulatot csinált :)

Végül egy international-party-val zárult az este!