A fárasztó és kissé idegesítő éjszakai repülés végén a határátkelés már-már meglepően simán ment. A határon túl pedig az iráni magyar nagykövet várt bennünket némi útravalóval: ez két doboz kólát és egy üveg ásványvizet jelentett. Rövid diskurzusunk során meghívott bennünket egy vacsorára, majd elmondta, hogy egy kollégája járt a szállásunkon, és a tanároké kifejezetten jó, a diákok pedig… hát, biztosan voltak már táborban! Buszra szálltunk, és elindultunk a szállásra.
A nagykövet kollégájának üzenete mint valami megmásíthatatlan átok visszhangzott a fülünkben ahogy körülnéztük az egyetemi campus területén, miután leszálltunk a buszról. Voltunk már táborban, persze, sőt sokkal rosszabb helyeken is, de ez önmagában kevéssé vigasztalt az adott pillanatban. Dina, az iráni főszervező-néni azt írta levelében, hogy gyönyörű kilátás jellemzi a lakhelyünket, de őszintén remélem, hogy sok-sok szebb dolgot látott már. A félig-kész szocreál betonépületek, és a közöttük elszórt rozsdás vascsövek látványa legalábbis számomra nem épp életem legszebb panorámáinak egyike. Miután egy aprócska iráni fickó maga után hívott, és kétszer körbeszaladt az összes szobában, otthagyott, felment két emeletet, megismételte a szaladgálást, visszajött és beküldött a szobákba, hogy keressük meg a nevünket, már el is foglalhattuk a szobánkat. A következő kérdés, ami megfogalmazódott bennünk, hogy a nagykövet úr kollégája vajon járt-e táboron kívül, illetőleg a tábor amire gondolt az milyen jellegű lehetett… A kifejezetten jó szálláshelyünkre nem szabadott cipővel belépni (a fent említett iráni is inkább koromfekete lábaival szaladgált bent), ellenben gázkandallókkal kb 40 fokra volt felfűtve. Hatan laktunk itt, egy zuhanyzóval és egy WC-vel, bár utóbbiban legalább valóban volt angol WC is, igaz lehúzni csak úgy lehetett, ha az ember a tartály fedelét is kellően megemelte. Lakótársaink két indiai és két litván voltak, akik estére három főre gyarapodtak, mivel harmadik társuk leköltözött hozzájuk, az ő szobájában ugyanis nem volt melegvíz. Ezzel a szolgáltatással egyébként hamar kiderült, hogy luxus-kategóriába sorolható apartman jutott nekünk, estére Anneke, a korábban is már sokat emlegetett holland leader-nő is átjött zuhanyozni, ami nyilván teljes összhangban volt a szigorú vallási előírásokkal, melyeket mind be kellett tartani. Bár nem ellenőriztem, de talán legalább fejkendővel fürdött.
A szoba elfoglalása után reggelizni mentünk, ahol megismerkedhettünk az irániak kenyeret helyettesítő csodaétkével, melyet csak kreppnek neveztünk el. A név oka, hogy egyszerre emlékeztet a palacsintára és a krepp-papírra… A krepphez sajtkrémet és répa-dzsemet kaptunk, némi csokis tejjel megtámogatva. Utóbbi kettőt nem mertük megenni, inkább aludni tértünk, és mivel senki nem informált senkit semmiről, így átaludtuk az ebédet. Kiderült, hogy később bőségesen adódott lehetőségünk pótolni, mivel az aznapi ebéd teljesen megegyezett a vacsorával, és a következő napi ebéddel, meglehetősen sötét képet előrevetítve a heti étkezésünkről. Elkezdett terjedni az a szóbeszéd, hogy fél négykor van gyülekező a megnyitóünnepségre, amiből végül ¾ ötös indulás lett. Az időpont kijelölésének nagy előnye volt, hogy így nem mulasztottuk el a teheráni csúcsforgalmat, amely után Budapest útjai reggel nyolckor valóságos autópályának tűnnek. Két órát utaztunk a helyszínre, amely egyben a megbeszélések és fordítások helyszínéül is szolgál, és az iráni biogenetikai központ épületegyüttese (NIGEB). A ceremóniát minden idők legfelkészültebb konferansziéja tartotta, akinek a neveken túl mind az IJSO, mind a NIGEB betűszavak kiolvasása nehézséget okozott, és Litvánia földrajzi elhelyezkedéséről (ti. hogy Európában van) a diákoktól kért felvilágosítást. A diákok egyébiránt nem egy teremben lettek elhelyezve a tanárokkal, és videoközvetítést láthattak a kiváló beszédekről. Az est fénypontja, mint mindig, most is MasnoGinting elnökünk bölcsesség-csokra volt, melynek egyetlen jó része a (véleményem szerint nem szándékosan) kissé ironikusra sikerült bevezető arról, hogy minden ország saját kultúrája hogyan tükröződik a megnyitón: lám, Dél-Afrikában egy futballpályán voltunk, itt Iránban pedig a diákok a tanárok alatt foglalnak helyet. Az országonkénti felvonulás azért nem maradt el, erre a rövid időre felsétáltak a színpadra a diákok, kezükben egy zászlóval. A szállással kapcsolatos problémákról pedig azt mondta: „Akinek pedig problémája van a szállással: élvezze!”. Itt néhány sornyi káromkodást kitöröltem, mostanra sikerült kissé lehiggadni.
Vacsora következett, fehér rizs, rajta egy kis sárga rizs, némi ízetlen zöldség és egy kebab-rúd. Legalábbis a többségnek, mikor mi kerültünk sorra, a kebab épp elfogyott, így egy tálkában kaptunk valami darálthús-trutyit néhány gombóccal, amely a kinézetéhez képest váratlanul ehetőnek bizonyult. Természetesen az utánunk jövők már ismét kaphattak kebabot is, mert addigra hoztak új adagot… Az evés végeztével a diákok hazabuszozhattak, ránk pedig egy meeting várt, melyen próbáltuk tisztázni azt a kérdést, hogy hogyan rendezzük a reggelit azon a napon, amikor a diákok versenyezni fognak, és mi már tudjuk a kérdéseket. Közepesen hosszú, ám gyakorlatilag teljesen értelmetlen vita után az egymásba vetett bizalomról, Dina megnyugtatott mindenkit, hogy nem egyszerre reggeliznek a tanárok és a tanulók, így probléma fel sem merülhet. Biztosítva lettünk továbbá arról, hogy másnap wi-fi és konnektor egyaránt jut majd mindenkinek, e felől sem érdemes aggódni! Programot továbbra sem kaptunk, így hogy pontosan mi és mikorra van tervezve számunkra a versenyek napjára, nem igazán világos még mindig… Legalább hazafelé nem volt olyan nagy forgalom, így ezúttal fél óra alatt megtettük az utat, és mivel kellően fáradtak voltunk, az azonnali lefekvés mellet döntöttünk, másnap ugyanis 7-től reggeli, mivel a fordítást hamar akartuk kezdeni.
(képek technikai okok miatt kicsivel később...)
