Indul a mandula! Bizony, ismét az évnek az a rövid szakasza van, amikor blogírással szórakoztatom elsősorban azt hiszem saját magamat, másodsorban talán a megmaradt néhány lelkes olvasómat is. Az idei IJSO helyszíne talán kevésbé egzotikus a megszokottnál: Románia fővárosát, Bukarestet látogatja meg a nemzetközi közösség. Ha a helyszín nem is tartott folyamatos lázas izgalomban bennünket, az előkészületek azért adatk okot némi fejtörésre. A kommunikációs céllal létrehozott whatsup (telefonos app, mint a messenger, ha valaki nem ismerné) csoport alapján legalábbis úgy tűnt, hogy gyakorlatilag mindent az IJSO elnöksége intéz a helyi szervező erők helyett. Attila már egy jó ideje azon aggódik, hogy alighanem út közben kiderült, hogy a Minisztériumnak mégsincs pénze az eseményre, és így mi lesz itt velünk. Merthogy például a diákoknak a hidegre való tekintettel azt ajánlották, hogy hozzanak magukkal társasjátékokat és kártyát, hogy ne unatkozzanak (ami a nekik szervezett töméntelen mennyiségű programról árul el sokat nyilván). Lekopogom, de eddig (bár vannak furcsa megoldások) úgy fest nem lesznek finanszírozási problémák, és programjaink is lesznek. Cserébe a román szervezők olyan innovációval álltak elő, amelyen azóta sem tudom túltenni magamat.
Ha időrendben haladok, akkor kénytelen vagyok az első blogbejegyzés fő fogásával kezdeni a történetet, mivel az még az indulásunk előestéjén derült ki. Szóval a szlovén leader kitartó könyörgésére, hogy árulják el a szervezők, hogy milyen számológépet használhatnak majd a diákok, egyre aggasztóbb válaszok érkeztek: utoljára az, hogy a számológép nagyon egyszerű, NEM tudományos számológép lesz. A szemöldököm ezen a ponton felköltözött a fejem búbjára, ahol amúgy is ritkul már a hajam, hogy ezt mégis hogyan? De persze bíztam benne, hogy csak valami misunderstanding van az ügyben, hiszen a versenyre, amelynek az a neve, hogy Junior TermészetTUDOMÁNYOS Diákolimpia, ugyan kinek jutna eszébe egy NEM-tudományos számológépet biztosítani? Szerencsére végül minden kétséget eloszlatandó, küldtek egy képet (balra):
Összehasonlításképpen egy másik, a korábbi versenyeken használt modellt is idetettem (jobbra). Azt hiszem a laikus számára is egyből szembetűnő, hogy mennyivel letisztultabb, elegánsabb a románok által biztosított gép. A matematika ugyebár a számok tudománya, és míg a jobboldali gépen a teljes terület több, mint felét mindenféle betűk foglalják el, addig a balra látható modell esetében egyértelműen a számok uralják a terepet. Arról nem is beszélve, hogy mígy az fx-350ES jelű gépen minden gomb felett másodlagos és harmadlagos funckiók próbálják összezavarni szegény felhasználót, addig az MX-12B felségjelű számológép esetén mindennek teljesen egyértelmű, jóldefiniált szerepe van. Hogy kicsit szakmaibb elemzést is nyújtsak, szeretném kiemelni, hogy a nagyobb számok könyebb kezelésére a tudományos modell a nehézkes, "x10^x" gombot ajánlja (normálalakra utalva, vagyis a 2500000000 helyett 2,5x10^9-t írhatunk), addig a nem-tudományos verzión a dupla0 (00) gomb segítségével feleannyi leütéssel is beüthetjük a kellő mennyiségű nullát, így az iménti szám esetén a 25 után mindössze négyszer kell a 00-t lenyomni, és készen is vagyunk! A döntött kijelző a leolvashatóságot, a nagy méretű + jel pedig az összeadás könnyebb megtalálását segíti elő (ugye milyen nehéz a sok furi gomb között rábukkanni erre a másikon?!). Ezek mellett az előnyök mellett igazán aprócska szőrszálhasogatás, hogy se gyököt vonni, se trigonometrikus függvényeket (aka szinusz-koszinusz), se logaritmust számolni nem lehet vele... Hogy ezek után milyen feladatok lesznek (és például a feladatok szerzői tisztában voltak-e azzal, hogy milyen műveletek végzésére lesz lehetőség a számológépeken) arra talán minden eddiginél kíváncsibb vagyok. Holnap mindenesetre kiderül, a gyerekek már megkapták a saját példányukat, így egyre kisebb az esélye, hogy a szervezők közül egyszercsak valaki elröhögi magát, és beismeri, hogy ez a verseny történetének legnagyobb átverése volt csupán...
Nade essen szó a verseny helyszínéről is! Az idei repülőutunk mindössze 1,5 órás repülést tartalmazott, mivel a Tarom légitársaság gépével repültünk egyenesen Bukarestbe (és igen, ennek okán kis híján "LeTarom a bukaresti versenyt" lett a bejegyzés címe). Bence hatalmas örömére egy régi, légcsavaros repülővel mentünk, aminek belmagassága az én magasságom is alig haladta meg. De ez is elvitt minket Bukarestig minden probléma nélkül. A szervezők azonban érezték, hogy nagyon igazságtalan, hogy mi mindössze másfél óra alatt ideértünk, szemben például szegény kanadaiakkal vagy ausztrálokkal, így a leszállás után a reptéren kicsit több, mint két órát vártunk a transzfer-buszra. Mentségükre legyen mondva, hogy szóltak előre: nagyjából 40 percet várnunk kell majd. Ha ehhez hozzáadjuk a magyarhoz képesti itteni +1 óra időeltolódást, akkor majdnem meg is kaptuk a 2 órás tényleges ácsorgásunk időtartamát. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a fogadásunkra küldött guide-ok szépen beszéltek angolul, és a gyerekekkel nagyon jól elbeszélgettek. Apropó gyerekek: a számológép ecsetelése okán el is felejtettem a gépeket használni szándékozókat bemutatni. Az idei csapatot csupa fővárosi diák alkotja, név szerint: Desics Panni és Milovecz Fruzsina Panka a Fazekasból, Bense Tamás (tavalyi ezüstérmesünk) az Eötvösből, továbbá Kiss Mihály, Hetényi Lőrinc és Széll András az Apáczaiból. Ezidáig egyikük sem hagyta el az úti okmányait, szóval biztatóan indul a verseny! A repülőtérről végül a diákok hoteljébe mentünk először, itt kiásatták velünk Attila bőröndjéből a magyar zászlókat, amiket le kellett adni előre, valamint a diákok személyieit is összegyűjtötte Bence, mert erre is utasítást kaptunk a másnapi, Parlamentben tartott nyitóünnepség okán. Némi hétfő esti dugóban álldogálás után (eddigi tapasztalataim alapján a helyzet Budapestnél is rosszabb) pedig eljutottunk a Lido Hotelbe, amely a tanárok szálláshelye lesz ebben a másfél hétben. Szerencsére az IJSO aktuális elnöke, Emiel is velünk volt, és út közben elintézte, hogy a vacsora időtartamát meghosszabbítsák, mert hiába szálltunk le helyi idő szerint 16:05-kor, az este 19:00-ra kiírt vacsorát bőven lekésve, majdnem 21 óra volt, mire eljutottunk az étterembe. Amely a szálloda háztömbjében volt ugyan, de ki kellett sétálni hozzá a Hotelből, és Emiel szerint elsején fejezték be a hely felújítását. A két hotel után a "Casa Lido" is nagyon különös vizuális élmény volt, de az étel amit kaptunk finom volt, és pokoli jól esett már. Az üdítőket mondjuk palackban szolgálták fel, és poharat nem is kaptunk hozzá, de ezen azért túl lehetett tenni magunkat, még ha sajátos hangulatot is kölcsönzött az amúgy elegáns helynek. Vacsora után Attila szobájában beszélgettünk még némi Grand Marnier likőr társaságában, aztán blogírás helyett a lefekvést választottam.
És akkor következzen némi beszámoló Bukarest vizuális világából. A számológéphez hasonlóan a puritánság és egyszerűség iránti eltörölhetetlen rajongás járja át az itteni szállodák minden négyzetcentiméterét, amit igyekszem néhány (nem túl jól sikerült) képpel illusztrálni az alábbiakban.
A diákok szállodája kívülről, bár ez azt hiszem még nem túl különleges :)
Az iménti hotel előtere. Szinte észrevehetetlen, hogy minden egyes ülőalkalmatosság más színű, annyira diszkréten simulnak bele a hátsó falat teljes egészében beborító festményekbe. Ugyancsak kiemelném, hogy a két festmény közötti falszakaszt, hogy ne üssön el igazán kirívóan, további négy festménnyel próbálták kicsit visszafogottabbá tenni. Nem tudom, észrevettétek-e egyáltalán, de van egy karácsonyfa is, hiszen az égősorral és a díszekkel megpróbálták teljesen láthatatlanná tenni, nyilván azért, mert december elején még picit tolakodóan hatna egy arcunkba üvöltő fenyő. Sajnos itt nem jutottunk beljebb, de szerencsére a saját hotelünk halljátkicsit jobban is körbe tudtam fotózni.
Itt van mindjárt a recepció, amely a legtöbb hotelben kínos semmilyenségével szinte vonzza az ember tekintetét. De nem itt! A pultmagasságot éppencsak meghaladó bronz lószobor, és a nagyjából három recepciós egyidejű elbújását lehetővé tevő virágnak hála nem kell feszengenünk a hivalkodó ürességtől.
Balra fordulva ugyanitt egy szerény kis csendélet nyugtatja tovább a vizuálisan túlterhelt idegsejtjeinket. A díszes minták, és a tetején elhelyezett ezüst dísztárgyak mögött lényegében láthatatlan a komód világító sötétbarnasága. Az óra mögül kikandikáló ezüst bika-koponya talán kissé túlzásnak tűnhet, de a köré elhelyezett négy festmény szépen kiegyensúlyozza, és megnyugtató háttérmuzsikává csendesíti az elsőre erősebbnek ható meglepetést. Azt már meg sem említem, hogy a sok ezüst és arany mellett mennyire hiányozna az embernek a kristályváza, ha a kiváló arányérzékkel megáldott belsőépítész nem tette volna már eleve oda.
A bika szarva mögül pedig így néz ki a hall. Egy, már az előző hotelben megfigyelt, diszkrét fenyő (és az előtte adminisztrálgató alapító-atya, Masno Ginting) helyett a csillárra hívnám fel a figyelmet. Máskülönben ugyanis aligha tűnne fel bárkinek, hiszen valósággal kiúszik ez a hajó alakú fényforrás a képből, annyira visszafogott. Hogy mégis gyönyörködhessünk benne, hármat is elhelyeztek ezen a nagyjából 10 négyzetméteren, így biztosítva, hogy senki ne maradjon ki az élményből.
A lift, és a lépcsőház. Ez utóbbi falának egy részletéről emlékeznék meg inkább itt, hiszen a lift visszafogott pasztell-kékjét a falon szórványosan elhelyezett, néhány dekorációs elem próbálja kicsit inspirálóbbá varázsolni.
Az étkezőhelyiségünkről készült fotósorozat következik, melyet egyben szúrok be ide:
Nem tudom, kell-e még magyaráznom ezt a már-már mániákus modern letisztultságot, ezt a szinte kórház-szerűen ingerszegény belső és külső kialakítást, ami eddig az összes épületet alapvetően határozott meg. Talán annyi hozzá, hogy az emeleten négy külön kisebb terem van, melyek mindegyike különböző színű fényfestést kapott, hiszen ha ezen fények összességét néznénk, akkor fehéret látnánk, és ezzel a kör be is zárult.
Végezetül egy kép természet-anyánk, a megrögzött giccsőr, a hivalkodó, páváskodó, feltűnősködő örök pozőr tollából. A vattatengerben úszkáló havas bérc-szigetek a Tarom gép ablakából, úton a vizuális letisztultság fővárosába. Nagy szerencse, hogy szemeink azóta pihenhetnek, és nem kell ilyen ingeráradattal szembesülniük.
Volt azóta megnyitó-ünnepség, és egyebek is, de ezeket most nem éneklem meg, mert különben sosem lesz ebből poszt. Szóval folytatás következik, reményeim szerint holnap. Aztán meglátjuk...
