A történet fonalát ott tettem le legutóbb, hogy kiadós alvással készültünk az elméleti forduló feladatsorának megbeszélésére és lefordítására. Nem kellett csalódnunk: embertelenül hosszú feladatsorral leptek meg bennünket a szervezők, különösen a biológia rész volt nagyon terjedelmes. Ennek egyes részeiben ütköztünk a legnagyobb fordítási nehézségekbe is (egy bizonyos genetikai kóddal bíró kukoricafaj jellemzéseként például a google-fordító a következőt ajánlotta: nyugalmat áraszt. És bár nincs kétségem afelől, hogy a Feng-shui elvek szerint elvetett kukorica képes nyugalmat árasztani magából, itt biztosan nem erről volt szó: mind kiderült, valamiféle hibernációhoz hasonló állapotba képes tenni magát az illető kukorica. Más egyéb nyűgjeink is voltak, de ezzel inkább nem untatok senkit). Bizonyos részeken a feladatokon, máshol a javítókulcson folytak komoly viták, de végül összeállt egy alapvetően vállalható, bár nagyon hosszadalmas feladatsor. És a fordítással is pikk-pakk végeztünk, alig múlt 5:45 mire ki is lett nyomtatva minden. Ezúttal én is szépen végigcsináltam a procedúrát, hogy aztán szembesüljek a kísértéssel: a másnapi Arany-múzeum látogatást mi már megejtettük egyszer, szóval akár-esetleg választhatnánk az alvást is. Csakhogy egyrészt annó nem fotóztam, mondván a blogra majd a tanári kirándulás alkalmával teszek képeket, másrészt kiderült, hogy ismét külső helyszínes ebédet kapunk, és mivel a legutóbbi alkalommal ez nagyon jól sült el (meg egyébként sem szívesen hagytam volna ki az ebédet a napomból), így végül kb 75 percnyi alvás után kitámolyogtunk a buszokhoz, amelyek természetesen ezúttal nem 9-kor, hanem már 8-kor elindultak. A reggeli bogotai csúcsforgalom ugyan adott volna némi extra időt szundikálásra, de a busz olyan szűkös és kényelmetlen volt, hogy ez mégsem volt igazán lehetséges. Így aztán bámészkodással töltöttük az időt, amíg megérkeztünk az Arany Múzeum bejáratához.
A helyszín ismerős volt, a téren tébláboló "fotózkodj lámával" árusok sem leptek meg cseppet sem (spoiler: nem élnek lámák Kolumbiában, ezeket ha jól értettem leginkább Peruból hozzák át...), arra viszont én sem számítottam, hogy egy kb 40 évesnek kinéző, kissé furcsán öltözött férfi a mellékutcába behajtó bármilyen járműnek eléugrik, megállítja, majd a nála lévő óriási hangfalból szóló zenére Michael Jackson táncmozdulatokkal tartja majd fel a forgalmat, hogy azután a kalapjába kérjen ezért cserébe némi pénzt. A helyzetet legkolumbiaibban leíró fotópillanatról lemaradtam sajnos: az első megállított jármű ugyanis egy tiszta rózsaszínre festett furgon volt, ami az előtte táncoló Jackson imitátorral meglehetősen egyedi életérzést sugárzott. Volt időnk kiélvezni a látványt, mert egy darabig ácsorogtunk a múzeum előtt, míg végül ismertették a program következő részét: több csoportra szakadva egy-egy idegenvezetővel végigbarangolunk a múzeumon, majd kapunk nagyjából harminc percet a szemközti szuvenír-marketben, hogy vásárolhassunk, ha szeretnénk.
Miután megtaláltuk a nekünk szignált idegenvezetőt, el is indultunk az ismerős múzeumi termekbe. Hamar felül kellett azonban írni az eredeti sorrendet, mivel a rengeteg csoport miatt igen nagy volt a tumultus a kiállítás elején. Úgyhogy egy huszárvágással a harmadik részre ugrottunk, és a vezetés legvégén tértünk vissza az elejére csak. Ezzel együtt izgalmas volt hallgatni a történeteket, kicsit kiegészítve a táblákon olvasható infókat. A töménytelen mennyiségű arany továbbra is lenyűgöző látvány volt, és voltak köztük kimondottan szemrevaló munkák is. Az emberek és az arany kapcsolatáról is sokat megtudtunk: számukra nem ritkasága miatt jelentett sokat, hanem mert időtálló, és így az örökkévalósággal azonosították. A sámánokról is sok érdekeset tudtunk meg, egyikük egy spanyol történet szerint egy szertartás során kilépett a testéből, és elrepült Santa Marta-ba, majd tüzetes leírást is adott a városról, noha sohasem járt ott. Azt is megtudtuk (bár ezt már a leírások alapján legutóbb is kiderítettem), hogy Eldorádó legendája is innen származik: egynémely törzsi szertartásban annyira sok arany szerepelt, hogy onnantól kezdve kezdett terjedni, miszerint van itt valahol egy hely, ahol minden aranyból van. Mikor aztán a látogatás végére értünk, a múzeummal szemközt álló mini piacra mentünk be. Itt derült ki, hogy a hegytetőn okosan nem megvásárolt csokis kávészemek valójában itt drágábbak. Cserébe Attila vett kávékat, amelyeket pedig a szálloda aljában található kávézóban lehet némileg olcsóbban megkapni. Mikor újra összegyűltünk, döntési helyzet elé állítottak minket: az étterem befogadóképessége miatt csak két részletben tudunk ebédelni, ezért a társaság egy része most fog sétát tenni az óvárosi részen, a másik fele pedig ebédelni megy. Kicsit már éhesek voltunk, így az ebéd mellett döntöttünk, ami azonban ugyanúgy sétálással indult, mint a városnéző program. Sőt, egy ponton a csoportunkat vezető guide el is tévedett, visszafordultunk, elkanyarodtunk, újra elbizonytalanodott, végül hárman-négyen együttes erővel kisilabizálták, hogy hova is igyekszünk. Az internet alapján nagyon menő helynek tűnt, és a legutóbbi ebédeléses élmény után izgatott is voltam, hogy milyen lesz.
Miután leültünk, egy darabig nem történt semmi. Amikor ez már kb 20 perce volt így, akkor kaptunk egy kis előételt: egy Yuka nevű, banánszerű gyümölcsöt, illetve sült kukoricalepényt (repas). A melléjük kapott szósz nagyon fincsi volt, de sajnos nem sok jutott belőle. Továbbra sem kaptunk inni, és ismét egy adag várakozás következett. Végül mindenféle kérdés nélkül kihoztak az asztalhoz többféle italt, mondván, hogyha akarunk, akkor cserélgessünk. A velem szemben ülő szlovák leader-lány (akinek egyébként Magyarova a vezetékneve) kedves volt, és elcserélte velem a cukornád-préselményét valami dinnyelére amit én kaptam. Ez az a lötty, amit az utcán előtted préselnek ki a cukornádból. Az ízhatás teljes egészében a menza-tea életérzést hozta: egyébként az ital külseje is erre emlékeztetett. Kellemes nosztalgiával kortyolgattam el a következő szabad félórámban az italt, mire eljutottunk, a ki milyen főételt szeretne kérdéshez. Eddigre nagyon nézegettük az óránkat, hogy mégis mennyit kell majd körbe-körbe sétáljunk városnézés címszó alatt, vagy melyik pillanatban jelenik meg a leaderek másik fele, hogy akkor most ennének ők is.? Végül egy helyi specialitást választottunk, aminek egyetlen másodpercre sem tudtam megjegyezni a nevét, de a fő szerepet a csirke és a kukorica játszotta benne. Attila természetesen valami seafood-os dolgot kért (mert hát hol egyen az ember tengeri herkentyűt, ha nem 2600 méterrel a tengerszint felett?), és az eddigiekhez képest meglepően hamar ki is hozták. A tálalás nagyon stílusos volt, kaptunk egy kis fémlábast, ebben volt a húsos lé (inkább lé volt, mint szaft, annyira híg volt), mellé rizst, avokádót, és egy kis zacskóban valami sajtszószt, amit hozzá kellett önteni a lábasbeli csirkéhez. A lében a csirkén túl egy fél cső kukorica is úszkált, és kaptunk még pár szem kapribogyót is az ízesítés végett. Ami az ízét illeti: az sajnos nem nagyon volt... nem tudom persze, hogy ez az étel sajátossága (ha a kukorica a fő ízesítő tényező, akkor ugye mit is várunk tulajdonképpen?), vagy itt nem készítik számomra kellően intenzív ízűre, mindenesetre az izgalmas kulináris élmény elmaradt. Még be sem fejeztük az evést, amikor megjelent a következő csoport, és mi indulhattunk várost nézni.
Már a főtér felé olyan utcákon sétáltunk, amiről az idegenvezető tudott ezt-azt mesélni. Kolumbia első közkönyvtára mellett álltunk meg például, ami épp az egyik legrégibb templommal helyezkedett el szemközt. Ezt a negyedet egyébként Candelaria-nak hívják, az egykor itt élő felekezet gyertyagyújtó szokásai miatt. Egy kedves sétálóutcán jutottunk le a főtérre, a Plaza Bolivárral, amelyen ezúttal nem volt semmilyen tüntetés. Itt sorra vettük az épületeket, majd tovább indultunk a tér másik oldalán található utcán. Ez egy elég kultúrált rész, a házak között több kimondottan szép is van, és persze történelmi érdekességek is vártak minket: megtekinthettük például az ablakot, amin keresztül Simon Bolivár elmenekült az ellene merényletet elkövetni szándékozók elől. Közben egyre sötétebb felhők gyülekeztek felettünk, és mivel ezúttal a hegy felé haladtunk, láthattuk is, hogy mi vár ránk. Kicsit sietősebbre is fogta az idegenvezető a sétát, alig tudtuk tartani a tempót, de szerencsére azért nem vesztünk el. Mire igazán szakadni kezdett az eső, visszaértünk az étteremhez, ahol azonban a többiek még nem fejezték be az igen kései ebédjüket. Álldogáltunk kicsit az ereszek alatt, majd kb húsz percnyi esőben várakozás után beültünk az étteremmel szemközti bárba. Példánkat rögtön még vagy öt másik leader követte, aminek meg is lett az eredménye: mire mindenki békésen elkezdte volna kortyolgatni a sörét, jeleztek, hogy itt vannak a buszok, menjünk. Szóval ledöntöttük a maradék innivalót (és a "Columbiana" nevű, tutti-frutti ízű üdítőt választottam), fizettünk, és szaladtunk buszt találni. Hazafele indulva már erős sejtésünk volt, hogy előzetes terveinkkel ellentétben a diákokkal közös vacsora előtt nem fogunk tudni beiktatni egy délutáni szundit. A buszon azért többünket elnyomott az álom, így érzésre nagyon hamar visszaértünk a hotelhez, ahol készülhettünk a közös vacsorára.
Aranyállatok mindenféle céllal és cél nélkül
Teljes törzsfőnöki felszerelés...
Mindenféle arany tárgyak csakúgy beleöntve a padlóba. Ez egyébként egy olyan helyiségben volt, ahol végigélhettük egy sámán utazását hang és fényjátékok segítségével. A terem közepén pedig az az "aranytó" állt.
Néhány szolid aranymaszk...
És személyes kedvencem: a stilizált emberábrázolás! Szerintem borzasztóan jól néz ki ez az emberalak, simán elmenne egy modern alkotásnak is.
Jobbra az étterem, ahol ebédeltünk, balra pedig a guide-unk, amint éppen visszafordul, mert azt hiszi nem erre kell menni mégsem.
Bárkinek valami ötlete arról, hogy hol lehetünk, és hova igyekszünk? Senki?
Az éttermünkkel szomszédos épületet éppen festették, és nem is akárhogy!
Az étterem belülről
És a helyi specialitás. Jobbra a kukoricalében úszó csirke, balra a köret. Az avokádó finom volt egyébiránt.
A Candelaria néhány részlete. Az utolsó képen jobbra látható az első közkönyvtár. A templomtorony mellett pedig a ránk váró eső első aggasztó jelei.
Irány a főtér! Az utcán balra végig árusok kínálgattak mindenfélét.
Így nézett ki ugyanez az utca a hegy felé tekintve. Az árusok is kicsit jobban látszanak talán.
A Plaza Bolivár részei.
Erre sétálunk tovább, noha látszik, hogy nem sok jóra számíthatunk.
Az ablak, melyen keresztül Bolivár bátran elfutott a merénylők elől. Idegenvezetőnk megjegyezte, hogy mivel Bolivár kábé 155 cm magas volt, számára kétséges, hogy a felső, vagy az alsó ablakon keresztül menekült-e el, hihi :).
Gyertek bátran, itt még nem esik! Mondja idegenvezetőnk a kép közepén.
A távolban feltűnik Bogota egyetemi és irodai negyede is.
Ideje a tetőn sétálva hazaindulni, mielőtt elkap a zivatar! Örültünk, hogy nem ezen a napon mentünk a Monserrat-ra, aligha lett volna ugyanolyan nyugis nézelődés...
