Íme, az utólagos élménybeszámoló, képekkel és mindennel ami szem-szájnak ingere :P A fotók minősége katasztrofális, ezért előre is elnézést...
December 2. csütörtök
Az elmúlt két nap problémái után szerencsére a mi gépünk már pontosan indult Frankfurtba, így nem kellett attól félni, hogy lekéssük a csatlakozásunkat. Rendben oda is értünk, és az első nagy élmény itt ért, Villányi Tanár Úr jóvoltából bemehettem a Lufthansa „Senator Lounge”-ába, ahol ingyen jól bereggeliztünk:) Sőt, ittunk két Bailey’s-t is. Ezután felszálltunk a repülőre, ahol volt szerencsém a business osztályon utazni: hát ezt feltétlenül ajánlanám mindenkinek :D Az élvezetes repülés végén nagyjából a tervezett időben, 6 óra körül érkeztünk Abujába.
A reptéren várt bennünket, és velünk együtt kb 6 másik csapatot a főszervező, majd némi fejetlenség és értetlenkedés után elintézte, hogy szépen megvizsgálják a határon az útleveleinket. Az intézkedés azt célozta meg, hogy nyissanak nekünk egy külön kaput, és ne kelljen sorba állnunk, ami végül sikerült is neki, apró szépséghiba a dologban, hogy eddigre a gép összes többi utasa átjutott a kapukon… Persze aztán minket is beengedtek, a csomagjaink is rendben megjöttek (nem is tudtuk még ekkor, hogy ezzel milyen kivételesen jó helyzetben vagyunk másokhoz képest), és végül kitereltek a reptér elé. Itt csatlakozott hozzánk néhány guide, jelesül a diákok guide-jai akik nagyon kedvesen egy busz felé terelték az összegyűlt népet. A mi fiaink guide-ja kifejezetten aranyos (mi több, csinosJ) volt, kicsit beszélgettünk is vele, majd felkísért minket a buszra. Naivan azt gondoltuk, hogy mindjárt a szállóban leszünk, de nem így történt: kb 1-1,5 órát várakoztunk a buszban, miközben senki sem tudta, hogy mire, vagy kire várunk… ez idő alatt a buszban lévő TV-n fantasztikus pankrátor műsort vetítettek, amit külön kérésünkre sem kapcsoltak le, hátha a többieknek tetszik (ez a feltevés teljesen jogosnak látszott, például az első tv-hez legközelebb az iráni csapat csupa lányból álló küldöttsége ült, akik nyilván ilyen műsorokhoz vannak szokva…). Valahogy mégis túléltük a dolgot, és eljutottunk a Nicon Luxury Hotel-be, amely a gyerekek szálláshelye volt. Itt ismét eluralkodott a káosz, ahány embert megkérdeztünk mindenki mást mondott arról, hogy a tanároknak le kell-e szállni, bent hagyhatjuk-e a csomagot a buszban, be kell-e mennünk nekünk is regisztrálni… A konklúzió az lett, hogy átszálltunk egy másik buszba, és eljutottunk végre a Chealse Hotelbe, ahol a mi szállásunk volt. Kb ¾ 11 volt ekkor, és megindult a harc a szobák átvételéért. Eredetileg egy szerb fickóval lettem volna, ami onnan derült ki számomra, hogy hozzámlépett egy fehér borítékot tolva az orrom alá, miközben azt kérdezte: „Is it you? Is this your name?”. Ez becsapós kéréds volt, ugyanis a papíron két név volt, ő az alsóra mutogatott, ahol ez állt: „Gyratra N”. Próbáltam elmagyarázni, hogy ez épp csak hasonlít a nevemre, de nem igazán értette mit mondok, így végül inkább beletörődtem, hogy ez valóban az én nevem. Szerencsére ezek után sikerült elérni, hogy inkább Forman Balázzsal legyek egy szobában, aki a fiát kísérte el velünk a versenyre. A szobák után még némi vacsorát is kaptunk, de a kajákról majd máskor, ittunk egyet a szerencsés megérkezésre (ezzel ezen az egy napon kb kéthavi alkoholadagomat fogyasztottam el, a repülőn is kapható ingyen-piának hála) és lefeküdtünk aludni, mert másnap fél nyolcra már reggelizni kellett menjünk.
Az első busz
Villányi Tanár Urat kissé megviselte a várakozás
A buszban, amire átszálltunk, akár TV-t is lehetett nézni...
A hall ékessége, a csillár volt :)
Este fél tizenegykor ez a kiírás várt minket :) Szerencsére végül mégis kaptunk vacsorát:P
A szobánk, és szobatársam. Később azért nem volt ekkora rend :)
Szép nagy TV-nk volt legalább
A fürdőszoba meg tele volt nélkülözhetetlen eszközökkel :D
