Egy vasárnap késődélutáni telefonhívással kezdődött… ekkor derült kis, hogy a Lufthansa sztrájkja miatt a másnap esti gépünket törölték, és csak délelőtt tudunk elindulni, vagyis bele kell húzni a csomagolásba, és elfelejteni a hétfői tanítási napot… Így végül hétfő délelőtt tízkor találkoztunk a reptéren a csapattal, hogy elinduljunk az idei évünk nagy kalandjára: Argentínába! (figyelmeztetés: ez a poszt még nem tartalmaz képeket, azok hamarosan jönnek majd, egyelőre be kell érjétek a sztorival)
Nem is váratott minket a sors a kalandokkal: hamarosan kiderült, hogy Attila német call-centerrel vívott, győztesnek hitt csatája mégsem zárult teljes sikerrel, egy diákunknak ugyanis nem könyvelték át a jegyét az új járatra. A Lufthansa jegypénztáránál a sztrájk miatt nagyjából 83 méteres sor állt, szerencsére Attila tele van bármire feljogosító címekkel a Lufthansa hűségprogramjában, így gyorsan a sorban állók elé vághatott, és így az utolsó pillanatban a lezárt utaslistára sikerült felnyomni Kós Tamást is! Ezután a légikísérő átvitt minket a gyorsított security sávon (mivel előttünk megérkezett egy arab csoport, akik íjakkal próbáltak feljutni a gépre, a címbeli pompás felszólítást hozzájuk intézte az egyik magyar security-s hölgy…), és így „gond nélkül” elértük a Bécsbe induló járatot. A gépen hamar elaludtam, így el is készült az odaút hagyományos tematikájúnak mondható: selfizzünk alvó Gyertyánnal pályázat néhány remekműve. Bécsben három óránk volt az átszállásra, így beültünk a lounge-ba kicsit, majd irány Frankfurt! Itt újabb öt óránk volt, ha megtaláljuk a még éppen induló interkontinentális gépünket, úgyhogy ezúttal is lounge-oltunk egy jót, ami alatt próbáltam túltenni magam rajta, hogy Tomi (Vörös Tamás, csapatunk állandó kísérője, korábbi olimpikon, jelenlegi vegyész doktorandusz, az újak kedvéért :)) business class-on utazik majd. Ezen törekvésem nem járt sikerrel, de azért jó hangulatban szálltunk fel az óriási repülőre, ahol Attiláék az emeleten kaptak helyet. Előzetesen nagyon tartottunk a 14 órás repülőúttól, de végül egy-két film után mindenki el tudott aludni, és így aránylag könnyen túlvoltunk rajta.
Helyi idő szerint reggel nyolc előtt érkeztünk Buenos Airesbe, ahol nagyon kellemes, húsz foknál valamivel melegebb idő fogadott bennünket, illetve egy kedves hölgy (Marianna), aki a városnézésünket hivatott vezetni. Egy nagyon kellemes mikrobuszban indultunk el a városba, hogy a repterek közötti transzfert összekössük egy félnapos városnézéssel, illetve egy ebéddel. Hála a jól megválasztott érkezési időpontunknak, a reggeli csúcsforgalmat meg is csodálhattuk: szép nagy város Buenos Aires, reggel még a kétszer háromsávos útjai is be vannak dugulva kegyetlenül… Ezzel együtt kb 50 perc alatt beértünk a belvárosba, és megkezdődött az idegenvezetés is.
Buenos Aires különleges város, nagyon eltérő kerületekkel. A főúton kezdtük, ahol nemrégiben alakítottak ki gyorssávokat a buszoknak, ezzel javítva némileg az egyébként állítólag katasztrofális közlekedésen. Ez egyébként jól működni látszott, a buszok annyira gyorsan és sűrűn közlekedtek ebben a sávban, hogy szinte nem is ült rajtuk senki. Elhaladtunk egy apróbb tüntetés mellett, ahol a rendőrök állítólag védték a tüntetőket, az út elzárása miatt esetleg rájuk támadóktól. A főútról a helyi Operaházhoz hajtottunk, ami világhíres, egyfelől különleges építési stílusa miatt (keveredik bene spanyol-olasz és francia hatás), másfelől a világ egyik legjobb akusztikájú épületeként van számon tartva. Aznap épp a Pillangókisasszonyt játszották (amelynek címét egyre kevésbé értem, angolul Madame Butterfly, ami alapján inkább Pillangó Asszony kellene legyen…), de sajnos nem volt időnk beülni meghallgatni. Innen a főtérre vezetett utunk, ahol megcsodálhattuk a „Rózsaszín Házat”. És nem, ez nem a nemrégiben Buenos Airesben tartott Pride felvonulás székhelye, hanem az elnöki munkahely, ami azonban nem fehér, hanem pink. Na azért ne a T-mobilra tessék gondolni, én a magam színek megkülönböztetésére alkalmatlan férfiszememmel barnás-pirosnak mondtam volna inkább. A főtér egyébként érdekes placc, egyrészt azért, mert itt áll a város legnagyobb katedrálisa, ahol korábban Ferenc pápa tartott miséket (mikor még nem volt Ferenc és pápa sem). Másrészt keresztülszeli egy fekete kerítés, mivel korábban a nagy tömeg erős nyomást tudott gyakorolni az elnökre, így kettévágták a teret, és bár egyesével nyugodtan lehet közlekedni a két fele között, azért néhány rendőr végigmért közben. A főtéren található továbbá a városháza új és régi épülete, melyek közül utóbbi volt érdekesebb: mintha egy Zorro filmből emelték volna át egy az egyben, szinte vártam hogy felbukkan rajta a fekete maszkos hős. A katedrálist belülről is megnéztük, nagyon impozáns látványt nyújtott. Ráadásul itt temették el San Martint, a hőst aki felszabadította Argentínát, Perut és Chilét egy füst alatt. Ő egyébiránt nem szent, a vezetékneve az, hogy San Martin :). Amúgy az idegenvezetés hatékonyságáról annyit, hogy az ő nevét hallottuk legtöbbször az út során, és még Attila is, aki nagyrészt figyelt és beszélgetett a guide-dal, a sírnál állva megkérdezte tőlem, hogy akkor tulajdonképpen ki is ez a San Martin?
Innen a „La boca”-ba mentünk. Bizony-bizony, a Boca Juniors csapatának kerületébe, és igen, jártunk a stadionnál is! :) Ráadásképpen megtudtam, hogy a Boca szájat jelent, és régesrégen szegény olasz bevándorlók lakták a kerületet. Mivel nem volt pénzük festékre, a közeli kikötőből kérték el a maradék festékeket, emiatt azonban minden ház igen színes lett. Ez persze ma már jól mutat mint turistalátványosság, így a kerület egy részét éttermek és souvenir-shopok foglalták el, egyesítve a Boca Juniors miatti mezvásárlási vágyat a többi argentín nevezetességgel. Egyébiránt borzasztó három utca volt ez a negyed, egyszerűen nem tudsz úgy leülni enni, hogy ne táncoljon valaki az arcodba tangót… Ez a nemzeti tánc, bár Marianna szerint aki fiatalabb mint 50, és nem hivatásos tangó táncos (vagyis nem egy étterem 1x2 méteres teraszán táncol egész nap tangót), az nem igazán szereti. (Egyébként tudtátok, hogy kezdetben olasz férfiak táncolták egymás közt? És azt, hogy a női tangó-ruha azért olyan kihívó, mert az első „hölgyek” akik bekapcsolódtak a táncba utcalányok voltak?). Miután alig 20 perc alatt egy életre elment a kedvem a tangótól, továbbálltunk megnézni a régi kikötő helyét, merthogy a hosszú évek és a város növekedése során a kikőtő kétszer is odébb költözött a városon belül. A régi kikötőt most örökre otthagyott, használaton kívüli hajók jelzik, amik jól egészítik ki a folyóba amúgy is nagy mennyiségben vezetett ipari hulladékot, így jó eséllyel pályázhat a világ legszennyezettebb folyója címre.
Ezek után a modern, üzleti negyed következett, súlyos ellenpontjaként a Bocának. Hatalmas irodaházak, felhőkarcolók, fényűzés, fiatalság, gazdagság… fejlődő kerület, drága éttermek, szóval minden ami a fiatal, feltörekvő üzletemberek számára fontos. Nem is igazán álltunk itt meg, csak a buszból figyeltük a kontrasztot a két szomszédos kerület között. Következett az ebédet megelőző utolsó állomásunk, a „francia negyed”, ami a kicsit régebb óta gazdag családok exkluzív lakhelye. Itt találhatóak a legdrágább boltok, számos nagykövetség és hotel (sok család az 1930-as gazdasági világválságban elszegényedett, így felépített családi palotájukat kénytelenek voltak eladni). Illetve itt található egy különleges temető, ahol kizárólag mauzóleumok találhatóak a gazdag családok részére. A helynek így nincs is igazán temető-hangulata, inkább szoborparkra emlékeztet, és jellemzően kizárólag turistákat látni bent, sem temetés, sem rokonok látogatása nem jellemző. Itt található Evita sírja is, aki hatalmas tiszteletnek örvend Argentína szerte. Helyenként pedig egészen ijesztő méreteket öltött a mauzóleum-készítés… Innen már ebédelni mentünk, ami hatalmas örömünkre egy steak-houseban valósult meg! Annak rendje és módja szerint két gyerek kivételével mindenki steak-et rendelt, szépen végig is kérdezték, hogy ki milyen szeretne, majd teljesen véletlenszerűen szétosztották az elkészült szeleteket. Az enyém is túlságosan át volt sülve, nagy bánatomra, mivel egyébként igen ízletes volt. De az előétel, a köret, a hús mellé rendelt Malbec bor és a desszert kifogástalan volt :).
Innen már egyenesen a belföldi reptérre mentünk, de ezt majd holnap, így is túlságosan hosszúra nyúlt az első poszt :).
