Where can see IJSO?

Szerda reggel már kicsit könnyebben ébredtünk, mint korábban, és rögvest reggelizni indultunk. A reggelit az előző este talált, akkor teljesen érthetetlennek tűnő hatalmas nyílt terasz-szerűségen kaptuk, a hotel második emeletén. Elég rendes választék volt, és több dolog is ehetőnek bizonyult, így kellemesen bőséges reggelivel hangoltunk a nyitóünnepségre. Az ünnepségre ezúttal ki sem kellett tennünk a lábunkat a hotelből, a diákokat áthozták hozzánk, és a földszinti hatalmas „bálteremben” zajlott az esemény. Miután kifaggattuk a diákokat a szálláshelyükről, és elárulták, hogy hárman is egy horváttal és egy kambodzsaival kerültek egy szobába, akik közül utóbbiak nem beszélnek angolul, leültünk a helyünkre.

Váratlanul, sőt udvariatlanul hamar köszöntött ránk a reggel Mumbaiban, az Ibis hotelben, miután az időeltolódás miatt helyi idő szerint hajnali négyig nem tudtunk elaludni. A reggeli annál kellemesebb meglepetés volt! Hatalmas választék, ha bármi kifogyott, azonnal pótolták. Meg is kóstoltunk egy-két helyi specialitást, amely a palacsintához hasonló tészta volt, hozzá zöld színű, kókuszosnak vallott, valójában azonban samponra emlékeztető ízű mártogatós. Ezzel együtt jóllakva indultunk útnak a Homi Baba Center (képtelen vagyok diszkrét röhögés nélkül leírni az intézet nevét) felé, ahonnan majd Pune-ba visznek minket.

Megérkeztünk szerencsésen Indiába :) Egyetlen éjszaka erejéig Mumbaiban szálltunk meg, és hát a buszút alapján nem is igazán bánom, hogy nem tovább. Sokat hallottam már az itteni nyomorról, és most sem szembesültem vele igazán közvetlenül, de amit az ablakban láttunk az tényleg ijesztő volt. Bár kétségtelenül megvolt a bája a busz mellett motorozó apukának, aki előtt egy, mögött pedig három kisgyermeke utazott az egyszemélyes robogón, mindannyian a mellettük ülőbe kapaszkodva...

A szervezők előtt viszont le a kalappal, a reptérre érkezés után azonnal (ilyen még nem volt... komolyan, egészen ledöbbentünk. A buszban mondjuk várakozott egy thai csapat, és ki tudja nekik mi erről a véleményük. De ez más lapra tartozik:)), elvittek minket a szállodába, ahol erre az egy estére szállást foglaltunk. Ez a szoba nem olyan vagány, mint a Zürichi, és hó helyett 30 fok és 110%-os páratartalom van odakint, de működik a folyosón elhelyezett jég-adagoló gép! Délben aztán irány Pune, egyre kíváncsiabbak vagyunk mi vár ott ránk :). És akkor talán az érdekesebb blogbejegyzésekre is sor kerül végre ;)

Eljött ismét. Az átdolgozott, tanult, dolgozatírott és javított hétvégék után íme munkánk gyümölcse és eredménye: a 10. IJSO. A helyszín India lesz, csapatunk jókedvűen és reményekkel teli vágott neki az útnak.

Én pedig negyedjére kezdek blogírásba azzal a határozott szándékkal, hogy a verseny, illetve kintlétünk minden egyes napjáról itt számoljak be az érdeklődőknek. Akik követték a blogot korábban, tudhatják, hogy ez a törekvésem eleddig nem igazán teljesült be. Nade az idei év egészen más lesz! :D 

Na most őszintén, tegye fel a kezét aki a tavalyi és tavalyelőtti tapasztalatok alapján számított még bárminemű új bejegyzés elkészülésére! Naugye hogy senki? Önmagában az is erősen kérdéses persze, hogy olvassa-e rajtam kívül bárki ezeket a bejegyzéseket, de ez persze nem akadályozhat meg abban, hogy szakítva két éves hagyományaimmal, a félbehagyottnak tűnő blogot folytassam! Vagy legalábbis elodázzam a félbehagyását…

A szerdai látogatásunkat a botanikus kertbe elnapolták, a levegő szennyezettségére hivatkozva. E helyett a városközpont és egy vásárló-körút közül választhattunk. Mivel azt mondták, hogy a városközpontban minden zárva van, a vásárlást választottuk. Elvittek egy „plázába”, ami nagyjából tíz boltból, és egy iráni Tescoból állt, majd kaptunk három órát vásárolgatni. Jobb híján többször körbejártuk a Tescot, és beszereztünk némi iráni zacskós-kaját, majd ebédelni mentünk. Elmondhatatlanul jól esett végre némi rendes kaja, bár a mellé kapott citromos, alkoholmentes sörben nem volt sok köszönet.

Egy hosszan átbeszélgetett éjszaka után némileg kifacsarva ébredtünk az újabb fordítás reggelére. Mint már említettem a reggeliben ezúttal sem volt több köszönet, mint legutóbb, a dugót viszont csodálatos módon sikerült elkerülni! Hogy a terv beválik, arra olyannyira nem számított senki, hogy a termek nem voltak nyitva, és a megvitatandó feladatsorok sem álltak még készen mikor megérkeztünk. Sebaj, blogírásra ezek a legjobb alkalmak :) Megjelent pár gyorsléptű IT-s ember, és próbáltak wifit fakasztani az asztalból, szórványos sikerrel. Végül azért egy bő tíz percre még nekem is jutott net, de ez már késő délután történt, többszöri jelszó és username váltást követően. Ezek után végre megkezdődött a feladatok megvitatása, melyről általában bőszen hallgatok, de a mostani fizika feladat annyira megható, hogy nem tudom nem elmesélni.

Sokkal kellemesebb, 8 órai kelés után elfogyasztottuk bőséges, tejfölből és kreppből álló reggelinket, és érdeklődve vártuk a további fejleményeket. A buszra szállva Mr. Dina (Dina férjét neveztük el így) megszámolt bennünket, majd közölte, hogy először egy boltba megyünk, ahol magokat és ilyesmiket vásárolhatunk, majd irány a sah palotája, amelyben három szép múzeum is található. Nekilendültünk az útnak, és vagy tíz teljes percbe bele is telt, mire elértük a dugót.

Akkor pár kép az eddig feltöltöttek illusztrálására:

Reggel újult erővel ébredtünk fel, és azzal a biztató gondolattal, miszerint eggyel kevesebb éjszakát kell már csak kibírnunk. A reggelinél ezúttal rántottát adtak, legalábbis rajtunk kívül majdnem mindenkinek: ezúttal is a legjobb pillanatban érkeztünk, mert mi főtt tojást kaptunk, az utánunk két perccel érkezők pedig választhattak a kettő közül. Jókedvűen elmajszoltuk a kreppet, melyet sózott paradicsommal próbáltunk feldobni, kevés sikerrel. Kifelé menet gyönyörködtünk egy sort a felkelő nap látványa helyett egymást fotózó indonéz küldöttségben, akik képtelenek voltak ráunni arra, hogy két fotóval saját magukat is meg tudták ütni.

Üdv újra itt! :)

Szerencsére egy év elteltével sem sikerült maximálisan megbarátkoznom a blog kezelő felületével, így ezt a bejegyzést hiába írtam már meg egyszer, sikerrel kitöröltem később. Node sebaj, a lényeg a következő:

1. Bármennyire is megdöbbentő, a tavalyi blogot már nem fogom befejezni, bocsi :)

2. Az idei versenyről készült naplóbejegyzéseim szépen egyesével fognak naponta felkerülni, és igen nagy a valószínűsége, hogy őrizve a szép hagyományokat, ezúttal sem fogok eljutni az utolsó napig, de azért megpróbálok :)

3. Aránylag kevés kép lesz ide feltöltve, mert ez a része a legrosszabb az egész blognak, úgyhogy azokat inkább fb-n keressétek majd :)

Remélem tetszeni fog, kommenteljetek bátran, és jó mulatást, alább olvashatjátok is az első nap összefoglalását! :)

A fárasztó és kissé idegesítő éjszakai repülés végén a határátkelés már-már meglepően simán ment. A határon túl pedig az iráni magyar nagykövet várt bennünket némi útravalóval: ez két doboz kólát és egy üveg ásványvizet jelentett. Rövid diskurzusunk során meghívott bennünket egy vacsorára, majd elmondta, hogy egy kollégája járt a szállásunkon, és a tanároké kifejezetten jó, a diákok pedig… hát, biztosan voltak már táborban! Buszra szálltunk, és elindultunk a szállásra.

Kis csapatunk szerencsésen megérkezett egy meglehetősen hosszú, és ennek megfelelően fárasztó repülőút után. Mivel hazaérkezésemmel egy időben rögvest rám szakadtak az itthoni teendők is, így nagy szomorúságomra fel kell kissé függesszem a blog folytatását, és csak remélni tudom, hogy nem jár úgy, mint a tavalyi, amelyet végül egyáltalán nem fejeztem be.

Szóval türelmet kérek mindenkitől, aki a maradék két nap eseményeire volna kíváncsi, remélem előbb-utóbb jut időm méltóan befejezni ezt a beszámolót, és további képekkel, sztorikkal gazdagíthatom utazásunk történetét.

Üdv,

AttA

A szerdai nap a diákok számára az utolsó megmérettetést, számunkra pedig a fordításokkal töltött éjszakák utáni pihenés első, a javítással kapcsolatos aggodalmaskodás második napja volt. A napi program iskolalátogatással kezdődött, egy „vidéki” intézményt tekintettünk meg a leaderek meglehetősen foghíjas csoportjával: sokan szabadnapot vettek ki a hosszú éjszaka után. Ezt mondjuk könnyen meg tudom érteni, a buszúton ismét azonnal kidőltem én is. Így aztán csak sejteni tudom, hogy nagyjából fél órányira lehettünk Durbantől. A táj meglehetősen festői volt, annál élesebb kontrasztot jelentett az iskolát körülvevő szögesdrót. Kívülről legalábbis javítóintézetnek gondoltuk volna az egyébként hagyományos középiskolaként működő Ezisibeni High School-t.

Újabb különleges hírrel szakítom meg napi beszámolóim sorát: Ma lezajlottaz eredményhirdetés, és örömmel jelentem, a magyar csapat nem vallott szégyent!

Minden csapattagunk éremmel térhet haza, méghozzá:

Putti Krisztián: bronz

Volford András: ezüst

Perez-Lopez Áron: ezüst

Öreg Botod: ezüst

Amgyal Péter: ezüst

Ééééés... tattarattaaam, dobpergés....

Horicsányi Attila: ARANY :D:D Nagyon nagy gratuláció az egész csapatnak, nagyon jól teljesítettek, összességében a legjobb EU-s ország, és a második legjobb nem-Ázsiai csapat lettünk! (Amennyiben Oroszországot Európához számoljuk).

A keddi nap egésze ismételten fordítással és megbeszéléssel telt. Szokás szerint a fizika aránylag elfogadható színvonalú, és jellegű volt, a biológia viszont most is tartogatott meglepetéseket. Egyfelől a „kísérlet”, vagyis „mérés” annyiból állt, hogy a diákok egy darab céklát dobtak különböző oldatokkal teli kémcsövekbe, rázogatták 15 percig (5 percenként egyszer), és megfigyelték, hogy pirossá vált-e az oldat. Azt hiszem mindenki érzi, hogy ez
milyen keményen leteszteli a tehetséges diákok gyakorlati képességeit, és biológiával kapcsolatos mérésekben való jártasságát.

Érezték is a szerzők, hogy ez így nem kellően nehéz, így született az alábbi, a logika legnagyobbjait megszégyenítő feladat:

Adott két állítás, A illetve B (hogy ezek pontosan mik az most nem fontos), el kell dönteni, hogy melyik igaz!

1. A állítás
2. B állítás
3. Egyik sem
4. Mindkettő
5. A igaz és B hamis
6. B igaz és A hamis

Miután Attila figyelmeztette őket, hogy ebben a formában az a. és e., illetve a b. és f. pontok közt nincs különbség  újra összedugták a fejüket, hogy ezúttal valódi alternatívákat kínáljanak fel, a végeredmény:

1. A igaz és B hamis
2. A hamis és B is hamis
3. B igaz és A hamis
4. Mindkettő igaz
5. Egyik sem igaz

A ravaszul elrejtett logikai bukfencek felfedezését a kedves olvasóra bízom, végül az e pontot törölték a feladatból, bár kíváncsi vagyok eljutott-e a feladatok kieszelői tudatáig, hogy két állításból négynél több logikai kombinációt ha megfeszülnek sem fognak tudni kihozni :)

Ennyit erről a napról, a többi része nem volt túl érdekes, bezzeg a következőnek!

Telefoncsörgésre ébredtem, és tanácstalanul néztem körbe reggel: lövésem sem volt, hogy hol vagyok, és miért csörög az átkozott telefon. Persze Attila volt a szokásos ébresztéssel, csak két óra alvás után beletelt fél percbe, mire felfogtam a szituációt. Nagy nehezen végül sikerült hat után pár perccel leevickélnünk a hotel bejáratához, mivel előző este lelkünkre kötötték, hogy hatra mindenki legyen ott, mert negyedkor a busz elindul, ha ott vagyunk, ha nem! Azt persze elfelejtették említeni, hogy a busz a garázsból indul el negyedkor, mert a hotelhez csak fél hétre érkezett meg végül… A felszálláskor megkaptuk a „packed breakfast”-öt, vagyis a reggelinek szánt csomagot. Sok köszönet nem volt benne, és sajnos kaja sem, egy csomag sajtos ízesítésű sósperec, egy karamellás ostyaszelet, és egy két decis dobozos gyümölcslé jelentette a „reggelit”. A csomag szegényessége annyira letaglózott, hogy legközelebb a szafari-park bejáratánál tértem magamhoz :)…

Mivel tisztában vagyok vele, hogy a blogot övező érdeklődés jelentős része nem szerény személyemnek szól, így soron kívül számolok be róla, hogy találkoztunk ma a diákokkal! Mindenki jól van, mindenki különféleképpen szúrta el a verseny különböző szakaszait, és ezen különböző mértékben bosszankodtak. De a kaja jó, és a hotelnek csúfolt kollégiumi szobáikat is megszokták már. Hogy a teljesítményük mire lesz elég, az pedig majd két nap múlva kiderül!

A felkelő nap első sugara lágyan simította végig borotválatlan arcunkat, álmos tekintettel pislogtunk egymásra és arra gondoltunk: hagyján, hogy csak most fogunk lefeküdni, de két óra múlva fel kell kelni?!

A fordítást ugyanis éjjel fél háromkor adtuk le, noha jóval hamarább készen voltunk, a nyomtatónál akkora sor volt, hogy további másfél órába tellett mire ki is nyomtathattuk a feladatsorokat. Meglehetősen hosszú nap volt, délelőtt tízkor kezdtük a megbeszélést, és lényegében megállás nélkül a „Fountain Bleu” termében ültünk, hol azért mert fordítottunk éppen, hol mert vártunk valamire... Nem fárasztanék senkit inkább a feladatsorok értékelésével, a fizika aránylag vállalható, és nem utolsósorban rövid volt, így azzal gyorsan végeztem, majd élvezettel figyeltem a kémia és biológiával kapcsolatos szenvedést :P Közben megismerkedetem egy jófej szingapúri fizikus sráccal, és befejeztem az aktuális blog bejegyzést, úgyhogy nem telt haszontalanul a nap!

Bántóan kevés alvás után készültünk nekivágni a szombati programnak. Ez az eddig eltelt két nap alatt is kétszer változott, az eredetileg erre a délutánra tervezett klímaváltozással kapcsolatos beszélgetést előbb felváltotta a „klímaváltozás-expo” meglátogatása, majd miután kiderült, hogy több ezer Greenpeace-es tüntet ott aznap, mégis a rövid előadások mellett döntöttek. A koncepció az lett volna ugyanis, hogy a diákok egy része, aki erre vállalkozik, 3-5 perces előadást tart a klímaváltozásról, és a fenntartható fejlődésről. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy gratuláljak az ötletgazdának, a téma éppenséggel 3-5 percben teljességgel kifejthető, félnapnyi készüléssel és hiányos angoltudással vállalhatóan elő is adható, mindennek tetejébe a gondolat, hogy ebből verseny is legyen, egészen lenyűgöző. Sajnos a mi diákjaink közül senki nem vállalta az előadást, nem is értem miért…

Péntek reggel meglehetősen korán kellett kelni, mivel reggeli után 9-re már elvben a nyitóünnepély helyszínén kellett legyünk. Mivel reggeli előtt alig aludtunk, így reggeli után próbáltam pótolni ezt a hiányt, aminek az lett a következménye, hogy kis híján lekéstem az indulást. Nagy hiba lett volna, hiszen gyalog mentünk, és mindehhez kedves guide-jaink (akiket itt host-nak hívnak) hangos énekszóval szolgáltattak kíséretet. Maga a séta nagyjából öt perc lehetett, a végén az úton úgy jutottunk át, hogy egy talán csak véletlenül arra járó rendőrautót a fő-host rávett, hogy állja el keresztbe az utat, amíg átmegyünk. Megérkeztünk tehát az ünnepségek helyszínére, aholis igazán nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, a tavalyi This Day Dome-ot is überelő helyszínnel: egy iskola udvarán felállított, nagyméretű sátorban tartották a megnyitót. A székeket a fűre helyezték el, asztalok nélkül, és felállítottak egy színpadot, amit mindenféle állat kissé felnagyított másával díszítettek fel. Itt is volt zenekar, de őket hiba volna egy lapon említeni nigériai kollégáikkal, ugyanis kifejezetten kellemes zenét játszottak.

Nem úgy az áramellátás, pontosabban a világítás, de erről később :)

Szerda este összegyűltünk a Liszt Ferenc 2 repülőtéren, hogy elinduljunk életünk újabb, érdekesnek ígérkező kalandjára. Az első kellemes meglepetés még a reptéren ért bennünket, Villányi Tanár Úr volt olyan nagyvonalú, és Tamással mindkettőnket meghívott a senator lounge-ba, ahová egyikünk után 25 eurót kellet volna befizetni. Nem működött azonban a nyomtató, így nem tudtak számlát adni, ezért végül fizetni sem kellett: Magyarország, én így szeretlek J! Ezután gépre szálltunk, hogy Zürichen át Johannesburgon keresztül Durban-ba repüljünk.

Az igen fantasztikus oldal totálisan elveszejtette a mai bejegyzést, ezért minden érdeklődő szíves elnézését kérem.

Amíg újra nem alkotom, álljon itt az indulás képe a csapattal:

Perez Áron, Öreg Botond, Putti Krisztián, Volford András, Villányi Attila, Angyal Péter, Gyertyán Attila, Vörös Tamás, Horicsányi Attila

Ne tévesszen meg senkit a blog címe, ez bizony az idei IJSO-val fog folytatódni :)

Bár szívesen eleget tennék egy éve halogatott ígéretemnek, miszerint megírom Nigériai utunk zárófejezeteit, benne a végtelenül megértő pontozókkal, a hajnali kettőkor kezdődő reklamáció minden csodálatos örömével, a záróünnepély furcsaságaival, az ezüstök felett érzett örömmel, a másnapi dühvel, mikor szembesültünk, hogy elszámolták a pontjainkat, a reménnyel hogy mégis nyernénk aranyat, majd a hazaút élményeivel, de attól félek, erre már nem kerül majd sor.

Ellenben! :) A következő napokban, amennyiben a Dél-Afrikai Köztársaság területéről nem tiltott blog-oldalakat behívni az interneten, úgy követhetitek majd kis csapatunk minden kalandját, képekkel és helyenként viccesnek, de legalábbis szórakoztatónak szánt beszámolókkal!

Jó mulatást mindenkinek, és hajrá magyarok a versenyen! :) :)

Békés, áldott Karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak! A blogot két napnyi szünet után folytatom :)