Where can see IJSO?

Bizony, a verseny a végéhez közeledik, és tulajdonképpen részünkről a munka mostanra le is let tudva, marad az izgatott tippelgetés az eredmények érem-értékét illetően. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a legutóbbi blogbejegyzés befejezésekor még az elméleti forduló fordításán sem voltunk túl. A gyakorlati feladatsor fizikából elég kaotikus lett, négy, egymástól lényegében független mérést kellett végrehajtania a diákoknak, de ezúttal ezek legalább az előírt tananyaghoz tartoztak. Viszont ezúttal is sikerült néhány "megmagyarázós" kérdést feltennie a szervezőknek, amiket persze le kellett cserélni. Így a feladatsor megvitatása ismét embertelenül elhúzódott, valamikor éjfél előtt nem sokkal lett végleges verzió belőle. Ennek ellenére, csodák-csodájára már hajnali fél öt körül sikerült kinyomtatni, és beborítékolni, így az elméleti fordítás reggelénél bő 3/4 órával hamarabb, már reggeli 5-re ágyba kerültünk. Következő napra a Parlament, és a helyi Nukleáris Kutatóintézet meglátogatása volt betervezve. 9-kor indult a busz, de sajnos nélkülem, nekem ugyanis 11-kor sikerült először kinyitni a szemem. Bence hősiesen elment a Parlamentbe, és utána jött vissza átaludni a napot, így tőle tudom, hogy a világ legnagyobb Parlamentje a legsúlyosabb függönnyel, a legnagyobb szőnyeggel és hasonlókkal büszkélkedhet. De ennél izgalmasabb dolgok nem hangzottak el, úgyhogy ezen a téren talán nem hagytam ki sok mindent (nem tudom a Nukleáris Intézet izgalmasabb volt-e sajnos). A nap délutánjára pedig minden verseny egyik fénypontja, a "Cultural Evening" volt betervezve. Ráadásul, először mióta én a versenyre járok, a magyar csapat is büszkélkedhetett fellépővel, így különösen izgazottan vártuk az estét.

A kastélylátogatás másnapján az elméleti forduló következett. Volt bennem némi félsz, tekintve a tesztforduló feladatainak jellegét és nehézségét fizikából, de új nap, új remények, nem igaz? A feladatsor címe az volt, hogy "Mérések a Kárpátok Kertjében". Bíztató, talán végre valódi számítások következnek, nem elméleti formulák ravasz matematikai levezetései. A szöveg szerint el kell képzelnünk, hogy kirándulni megyünk, de nem csak azért, hogy közvetlenül megfigyelhessük a természetet, hanem azért is, hogy olyan fizikai probléákat és mennyiségeket mérhessünk, melyeket erősen befolyásolnak a speciális környezeti adottságok. Ennek szellemében az első kérdés arról szólt, hogy az okostelefonunkban lévő gyorsulásmérő segítségével, a telefont leejtve, meghatározzuk milyen magasról is ejtettük le a telefont. Gondolom nem kell részleteznem, hogy ezt a mérést kvázi-lehetetlen lett volna bárhol máshol elvégezni, mint a Kárpátok Kertjében, elvégre a gravitáció a legtöbb helyen teljesen máshogy működik... Ezt egy, a gyorsulásmérő működési elvéről szóló feladat követte, hatalmas örömömre egy újabb Taylor-polinomos közelítéssel (ezen matematikai formulákat és trükköket leginkább az egyetem első évében, vagy az OKTV második fordulójában szoktuk elővenni...). Végül egy hangsebesség mérés következett, melynek elméleti alapjait sajnos nem tartalmazta a verseny tanterve, így teljesen át kellett írni, aminek a végeredménye az lett, hogy egy cső hosszát mértük meg hangrezonancia segítségével (az illusztráción ráadásul az eredeti feladatnak megfelelően egy vonalzót szorítottak a cső mellé, különösen indokolttá téve, hogy annak hosszát ilyen trükkösen állapítsuk meg), majd ennek kapcsán némi dimenzió-analízis (t.i.: a mennyiségek mértékegységei alapján kellett összefüggést találni köztük), végül egy újabb levezetés szerepelt a feladatok között. Merengtünk egy darabig, hogy a Kárpátok Kertje sztori pontosan hogyan is kapcsolódott ide, és azt hiszem végül sikerült a sorok közül kibogarásznom: a történet főszereplője elment kirándulni, hogy méréseket végezzen, ahogyan az le is volt írva. Azonban az első mérése során, mikor leejtette a telefonját, az összetört, mire úgy döntött: "Francba a kísérletekkel, inkább hazamegyek a szobámba, és megcsinálok néhány tisztán matematikai levezetést, abból legalább nem lehet baj"

A fordítási napok dimenziójában nem is annyira vészesen hosszú munkanap után végre felvirradt az első kirándulós napunk is. A program a Peles-kastély meglátogatása volt, mely ugyan nincs nagyon messze Bukaresttől, de azért kb két órát kellett oda buszozni. A leadereket kettéosztották, mi szerencsére a korábban, 9-kor induló csoportba kerültünk. Az ebédet papírszatyorba csomagolták nekünk előre, két szendvics, egy banán, víz és némi nasi alkotta. Az odaúton igyekeztünk pótolni valamicskét az alváshiányból, így érzésre egész hamar elértük a hegyeket. Itt váratlanul az egyik guide-unk elkezdett idegenvezetőként is funkcionálni, és busz mikrofonján keresztül megpróbált megosztani néhány érdekességet a környékről. Erre a jelek szerint a helyszínen kérhették fel, mert nagyjából három szavanként tartott egy másfél perces hatásszünetet, mint aki épp próbálja a wikipédiáról kibogozni, hogy mégis mit lehet tudni a környékről. Elhaladtunk ugyanis Ploiesti mellett, ami a kőolaj-kitermelés szempontjából jelentős hely, még egy "olaj-egyetem" is működik itt, ahol számtalan közel-keleti diák is tanul. Attila teljesen felvillanyozódott, ő ezt annó még általános iskolában tanulta földrajzból, és oly sok évnyi passzív pihenés után ez a tudás végre aktiválódhatott. Továbbmenve elérkeztünk Cormanicba, amely a nagyon hízelgő "cementváros" becenevet viselte az elmondások alapján. Olyan komoly mértékű cementgyártás folyt itt, hogy egy időben a fák levelei fehéres színűek voltak, az ott lakók pedig mind szörnyű egészségügyi kockázatoknak voltak kitéve. Ha jól értettük, mára megszűnt ott a cementgyártás, de legalábbis nagyságrendekkel csökkent. Ahogy elkezdtük megmászni a hegyet, egy másik hölgy vette át a mikrofont, aki már a Peles-kastélyről mesélt. Sajnos azonban a mikrofon valamiért nem igazán működött vele együtt, így nagyon keveset értettem abból, amit mondott. (Mondjuk az sem segített sokat, hogy a kastély termeiről mesélt, mi viszont még egy buszban ültünk...). Az viszont kiderült, hogy Sinaia (így hívják a hegyi települést, ami mellett a kastély található) egy kolostor alapításával jött létre, amely ráadásul mind a mai napig megmaradt. Valamint azt is elcsíptem, hogy a kastélyban nagyon hamar lett áram, központi fűtés és vezetékes víz, továbbá a könyvtárban található egy titkos ajtó is!

A régi időkre emlékeztető mértékben vagyok elmaradva az ittlétünk megéneklésével, hiszen még a nyitóünnepélyről sem esett szó az első bejegyzésben. És még mi minden történt azóta?! Mindenekelőtt: az első fordítási nap közepén (miután a plenáris bevezetőben biztosítottak minket arról, hogy a feladatsort a félresikerült számológép-rendeléshez igazították, a többi fordulóra meg meglátjuk, mi lesz) jött az örömteli hír: lettek igazi számológépek, és a diákok már a tesztfordulón is ezeket használhatták. Így most a legutóbbi bejegyzés fele értelmetlen nyafogássá silányult sajnos, tovább növelve a nyomást, hogy a verseny tényleges lefolyásáról is elkezdjek írni. Legyen hát! Sajnos az első nap a fényképező csak részlegesen volt hajlandó együttműködni, így a képek egy része a telefonommal készült, illetve lehet, hogy Attilától is kölcsönzök majd pár felvételt. A verseny első hivatalos napjának programja a nyitóünnepség volt, melynek helyszínét nem aprózták el a szervezők: a világ legnagyobb Parlamentje címmel büszkélkedő, bukaresti Országház adott otthont az eseménynek. Ennek volt annyi árnyoldala, hogy a belépés némileg nehézkes, a biztonsági ellenőrzés pedig szigorú, így az előzetes programban két órányi "security check" szerepelt. Már a megérkezés előtt készülni kellett rá: egyrészt minden országot kértek, hogy a nyitó, és záróünnepélyra való tekintettel hozzon magával két zászlót, melyeket adjon le a szervezőknek, másrészt gyűjtsük össze a diákok személyieit, hogy mindenképpen ott legyenek nálunk, amikor be kell menni a Parlamentbe. Mindkét intézkedés felettébb előrelátónak bizonyult, előre vetítve újabb és újabb szervezési bravúrokat.

Indul a mandula! Bizony, ismét az évnek az a rövid szakasza van, amikor blogírással szórakoztatom elsősorban azt hiszem saját magamat, másodsorban talán a megmaradt néhány lelkes olvasómat is. Az idei IJSO helyszíne talán kevésbé egzotikus a megszokottnál: Románia fővárosát, Bukarestet látogatja meg a nemzetközi közösség. Ha a helyszín nem is tartott folyamatos lázas izgalomban bennünket, az előkészületek azért adatk okot némi fejtörésre. A kommunikációs céllal létrehozott whatsup (telefonos app, mint a messenger, ha valaki nem ismerné) csoport alapján legalábbis úgy tűnt, hogy gyakorlatilag mindent az IJSO elnöksége intéz a helyi szervező erők helyett. Attila már egy jó ideje azon aggódik, hogy alighanem út közben kiderült, hogy a Minisztériumnak mégsincs pénze az eseményre, és így mi lesz itt velünk. Merthogy például a diákoknak a hidegre való tekintettel azt ajánlották, hogy hozzanak magukkal társasjátékokat és kártyát, hogy ne unatkozzanak (ami a nekik szervezett töméntelen mennyiségű programról árul el sokat nyilván). Lekopogom, de eddig (bár vannak furcsa megoldások) úgy fest nem lesznek finanszírozási problémák, és programjaink is lesznek. Cserébe a román szervezők olyan innovációval álltak elő, amelyen azóta sem tudom túltenni magamat.

Van most valami furcsa bizsergés az ujjaimban és a fejemben, valamiféle irracionális félelem, hogyha a blog történetében először eljutok a verseny végéig, és befejezem a történetet, akkor esetleg a blogírást is befejezem, nem csak most, hanem teljesen. Másfelől itt van egy üres este, és a magyar csapat történetének legjobb szereplése, mindez úgy, hogy fél nappal ezelőtt egy százast nem tettem volna fel erre a végkimenetelre. Szóval jöjjön, aminek jönnie kell: a blog és jómagam első záróbejegyzése, a soha meg nem énekelt záróünnepéllyel, és egyéb kalandokkal. Hogy ez ténylegesen a blog végét is jelenti-e, az pedig alighanem csak 355 nap múlva derül majd ki.

Következő nap az utolsó feladatsor vitája és fordítása várt ránk: a tavaly igen nagy port kavart gyakorlat következett. Természetesen itt teljesen más volt a helyzet, a laborfeladatokhoz minden eszköz rendelkezésre állt, a feladatok rendesen be voltak mérve és már reggel meg is lehetett nézni mindent. A fizika szép mérés volt, de ezúttal sem volt igazán kihívást jelentő, szemben a kémiával. Miután előző este megfenyegettek, hogyha nem készülünk el este 10-ig, akkor hajnali 5-re kell visszajöjjünk a nyomtatás végett, így nagyon igyekeztünk a fordítással. Végül így is negyed 12 körül végeztünk, de szerencsére a rendezők meggondolták magukat, és hajlandóak voltak kinyomtatni a feladatsorainkat. Ezzel munkánk első fele befejeződött, a másik pedig elkezdődött: miután megkaptuk az elméleti forduló feladatlapjait, kezdődhet a moderáláson megvitatható pontok felkutatása. Előtte azonban várt ránk egy nap, amikor délben a Thaiföldi magyar nagykövettel ebédelhettünk, este pedig a "legendás" Cultural Night következett, ahol végre a diákokkal is találkozhattunk újra.

Hétfőn az elméleti forduló fordítása zajlott, melyet nem sokkal éjfél utánra sikerült is befejeznünk. Leszámítva néhány aprócska közjátékot és vitát, tulajdonképpen simán ment a nap, a feladatok is vállalhatóak voltak (miután kémiából kivettek egyet, így megoldható mennyiség maradt, fizikából pedig sajnos szinte az összes feladat ugyanabból a témakörből volt...). Nagyon tisztességes ellátást kapunk egyébként a fordítási napokon, nem csak fő étkezéseket, de kb óránként kávészünethez szolgáló aprósüteményeket is biztosítanak számunkra. A keddi kirándulás pedig nem kezdődött bántóan korán, elég volt 9-re készen lenni a reggelivel, ekkor indultak ugyanis a buszok. Mégsem sikerült teljesen kipihenten állni a nap elé: szegény Bence éjszaka hosszan szenvedett a kontaktlencséjével, végül elvitték az IJSO-ra szerződött kórházba, ahol egy szemész segítette ki, így ő csak később tudott csatlakozni a túrához. Jó hír viszont, hogy a helyzet megoldódni látszik, Bence szeme egyre jobban van, és végül a kirándulás helyszínén is utolért bennünket. Ami ezúttal a Muangboran The Ancient City volt: egy különös (de nagyon kellemes) elegye a skanzennek, parknak, történelmi kiállításnak és vallási helyszíneknek. 

Vasárnap került sor az első szervezett kirándulásra, amihez sajnos időben fel is kellett kelni. Mivel a terv a királyi negyed, valamint a legnagyobb buddhista szentély meglátogatása volt, Attila úgy döntött kihagyja a túrát, hiszen ő már látta ezeket nagyjából négyszer. Úgyhogy Bencével ketten képviseltük a magyar csapatot a szinte időben induló buszokon (és ezúttal a leaderek késése miatt nem indult időben, a helyi szervezők nem győztek mindenkit sürgetni, hogy érkezzen meg végre). Már a buszon bemutatkozott a minket egész nap kísérő idegenvezető, és az odaúton Thaiföld történelméről mesélt érdekes dolgokat. Sajnos a többségét nem tudom felidézni, mivel rendre elbóbiskoltam közben, és a kiejtése sem volt mindig a legérthetőbb számomra. Azt viszont megjegyeztük, hogy Thaiföldön három évszak van: a meleg, a melegebb és a legmelegebb. Mi papíron az elsőben vagyunk ott (tél van ugyanis), így szolid 30-33 fokokkal kell csak megbirkózzunk. Egész eddig ez nem jelentett különösebb problémát, mivel nagyrészt épületekben tartózkodtunk, ezeket pedig a helyiek agyonklimatizálják, így jobbára inkább fázunk, mint melegünk van. De a több órás sétálgatás során azért sikerült kis híján hőgutát kapni, szóval most már jobban értékelem a hűvös belső tereket.

Felvirradt a nagy nap! Eljött a nyitóünnepély időpontja, ezzel egyszersmind a lehetőség, hogy élőben találkozzunk az egyik thai hercegnővel (Maha Chakkri Sirinthon, a jelenlegi király húga). Ehhez viszont (mint minden rendes mesében, ha az ember hercegnőt szeretne látni) ki kellett állnunk néhány próbatételt! Micsoda szerencse, hogy éppen idén hárman vagyunk, a mesebeli számnak köszönhetően sokat javultak az esélyeink! Az első próbatétel a Covid-19 teszt elvégzése volt, melyen mindhárman hősiesen bírtuk az orrunkba feldugott pálcát, majd vártuk ki amíg a tesztcsík nem jelenik meg. Így megkaptuk a belépésre feljogosító, külön erre az alkalomra készült, covid-igazolt névjegykártyánkat. Reggeli után még útravalót is kaptunk, bár hamuban sült pogácsa helyett sonkás, csirkés vagy avokádós szendvicseket választhattunk. Tudván, hogy a nap folyamán kitartásunkat és elhivatottságunkat fogják próbára tenni, örömmel vettük magunkhoz a varázsitallal (narancslé, illetve guavalé) is ellátott papírszatyrokat. A mesebeli szerencseszámok vizein továbbhajózva a tizenhármas busz felé vettük az irányt, hogy az elvigyen bennünket az üveghegyen túlra, vagy legalább a Sirikit Királynő Nemzeti Konferencia Központba.

Kezdődik a 2023-ik évi Nemzetközi Természettudományos Diákolimpia, egyszersmind az évnek azon igen rövid időszaka, amikor blogírással is foglalatoskodom. Az első poszt rendszerint az utazásunk és az érkezés napján megvalósuló program rövid története szokott lenni. Az utóbbi években az útjaink aránylag simán zajlottak le (a Lufthansás sztrájkok sem a régiek már!), így az első posztokban sem tudtam túl sok izgalomról beszámolni. Alighanem ezt unta meg idei csapatunk két tagja is, akik aztán igyekeztek némi fűszert és izgalmat vinni az amúgy is döcögősen induló idejutásba. 

De előbb röviden az idei csapatunkról: a tavalyi félcsapatos kényszermegoldás után idén újfent hat diákkal vágunk neki a versenynek: Nagy Luca és Bauer Balázs a győri Révai Gimnáziumból, Bense Tamás és Szepesi Zoltán az Eötvösből, míg Simon János és Biró Artúr az Apáczaiból (egyszersmind a tavalyi csapatból) kerültek be az idei csapatba. A helyszín pedig Thaiföld fővárosa, Bangkok lesz. Ez eleinte okozott némi financiális fejtörést, de hála számtalan nagylelkű szponzorunknak (ezúton is köszönet érte!), sikerült a csapat költségeit kigazdálkodni (állambácsi pályázaton megnyerhető hozzájárulásáról persze még nincs hír, dehát miért is sietnék el a dolgot, még csak most érkeztünk a helyszínre, minek azt már ilyenkor tudni, hogy kapunk-e pénzt, és mennyit?!). Nem sokkal ezelőtt egy másik súlyos aggály merült fel, ám mindannyiunk legnagyobb örömére Villányi Tanár Úr időben felépült, és el tudott jönni a csapattal. Örömteli változás, hogy ismét három tanár kíséri a diákokat, "újoncként" Varga Bence Tanár Úr csatlakozik hozzánk, aki a felkészítésben már korábban is vállalt szerepet. És bár mindhárman voltunk már egészségesebbek is, a repülőtéri közös fotó elkészülte után úgy éreztük, túl vagyunk az odajutás nehezén. 

Az aranymúzeumos délutánt követően este ünnepi vacsorára láttak vendégül a diákok szálláshelyén, a Sheraton hotelben. A nagyjából 300 m hosszú utat 20 perc alatt tette meg a busz, hála a Bogotában folyamatosan jelen lévő csúcsforgalomnak. Nagy örömünkre a diákokat jókedvűen, egészségesen találtuk, és lelkesen meséltek az addigi élményeikről. A vacsora is finom volt, bár elég szűken mérték az adagokat, de desszertből például lehetett nyugodtan venni repetát is. A vacsorán túl nem volt sem beszéd, sem műsor, sem semmi, de ez nem is volt akkora baj, továbbra is elég fáradtak voltunk, hiszen azóta sem sikerült növelnünk az éjszakai 1-2 órás alvásmennyiséget. A vacsora végeztével lassacskán visszatereltek minket a buszokba, amik visszafelé sokkal gyorsabban tették meg az utat. Egymásnak rövid gyakorlati fordulós feladatsort kívánva másnapra elköszöntünk, és mindenki ment a már nagyon megérdemelt alvását megkezdeni.

Reggel hamar jött a kijózanodás... a feladatsor, amit a discordra felöltve elolvashattunk, 48 oldalas volt. Annyi hamarosan kiderült, hogy ebben van 7 oldalnyi ismétlődés, de így is maradt 41 oldal szöveg. Az igazi meglepetések azonban akkor következtek, amikor lementünk a konferencia-terembe, megnézni a kísérleti eszközöket. Egy valóságos hangyaboly fogadott lent, a leaderek jöttek-mentek, csoportokba verődve tanakodtak. A következők derültek ki rövid időn belül: biológiából egy növényfelismerési feladatot terveztek meg, ám ehhez valójában nem volt elegendő levelük, szóval valakinek szerezni kellett továbbiakat is. Ezen túlmenően is súlyos problémák voltak a biológia feladatokkal, gyakorlatilag teljesen újra kellett csinálni őket. Kémiából a feladat folyadékok viszkozitásának meghatározása volt (fun fact, Katarban ez volt a fizika mérési feladat...), de az eszköz amit használni kellett, néhány mérés után ereszteni kezdett. Így a kémikusok egy része elkezdett jobb eszközöket építeni, illetve kávéspoharakból eszkábálni hozzájuk egy állványt, amire rendesen le lehet helyezni. Később a méréshez szükséges törzsoldatot is a tanárok készítették el, mert az is hiányzott. Fizikából pedig ellenállások kapcsolása volt a mérés témája, de a feladatlapon megadott értékek nem stimmeltek a ténylegesen használ ellenállások értékeivel. Továbbá amikor bemutatták az eszközt, amit a diákoknak kell majd használni, elárulták azt is, hogy abban a pillanatban még csak 10 darab volt készen belőle (kb 70 csapatnak kellett volna adni ugyebár), de már készítik a többit...

A történet fonalát ott tettem le legutóbb, hogy kiadós alvással készültünk az elméleti forduló feladatsorának megbeszélésére és lefordítására. Nem kellett csalódnunk: embertelenül hosszú feladatsorral leptek meg bennünket a szervezők, különösen a biológia rész volt nagyon terjedelmes. Ennek egyes részeiben ütköztünk a legnagyobb fordítási nehézségekbe is (egy bizonyos genetikai kóddal bíró kukoricafaj jellemzéseként például a google-fordító a következőt ajánlotta: nyugalmat áraszt. És bár nincs kétségem afelől, hogy a Feng-shui elvek szerint elvetett kukorica képes nyugalmat árasztani magából, itt biztosan nem erről volt szó: mind kiderült, valamiféle hibernációhoz hasonló állapotba képes tenni magát az illető kukorica. Más egyéb nyűgjeink is voltak, de ezzel inkább nem untatok senkit). Bizonyos részeken a feladatokon, máshol a javítókulcson folytak komoly viták, de végül összeállt egy alapvetően vállalható, bár nagyon hosszadalmas feladatsor. És a fordítással is pikk-pakk végeztünk, alig múlt 5:45 mire ki is lett nyomtatva minden. Ezúttal én is szépen végigcsináltam a procedúrát, hogy aztán szembesüljek a kísértéssel: a másnapi Arany-múzeum látogatást mi már megejtettük egyszer, szóval akár-esetleg választhatnánk az alvást is. Csakhogy egyrészt annó nem fotóztam, mondván a blogra majd a tanári kirándulás alkalmával teszek képeket, másrészt kiderült, hogy ismét külső helyszínes ebédet kapunk, és mivel a legutóbbi alkalommal ez nagyon jól sült el (meg egyébként sem szívesen hagytam volna ki az ebédet a napomból), így végül kb 75 percnyi alvás után kitámolyogtunk a buszokhoz, amelyek természetesen ezúttal nem 9-kor, hanem már 8-kor elindultak. A reggeli bogotai csúcsforgalom ugyan adott volna némi extra időt szundikálásra, de a busz olyan szűkös és kényelmetlen volt, hogy ez mégsem volt igazán lehetséges. Így aztán bámészkodással töltöttük az időt, amíg megérkeztünk az Arany Múzeum bejáratához.

Hála az égnek a borzasztóan kimerítő fordítási éjszaka után a délelőtt szabad volt, és csak délben kezdődött a következő szervezett program: egy étterembe vittek el bennünket ebédelni. A délelőttöt így (kevés alvást és online tanítást követően) meccsnézéssel tölthettem :) A tervben egyébként az étterem után a Monserrate hegy szerepelt, így nagyon izgatottan vártam a kirándulást.

A buszok szokatlanul hamar indultak a megbeszélthez képest, és ezúttal a forgalom sem volt embertelen, mindössze 15-20 perc alatt elértünk a kiszemelt helyre. A környék nem volt túlságosan csinos, és kívülről az étteremről sem volt nyilvánvaló, hogy a város egyik legjobb helye lehet, de onnantól kezdve, hogy megérkeztünk, egyfolytában sorban álltak az emberek, hogy bejuthassanak, szóval a helyiek azért tudnak róla. Némi utcán tétován ácsorgás után beengedtek bennünket, és ez a kiváló felirat fogadott az amúgy nagyon hangulatosan berendezett étterem belsejében:

Történetünk a megnyitó-ünnepséggel folytatódik, melyet a közeli Hilton szálloda egyik nagytermében tartottak. Jóval kevesebb késéssel indultak a buszok, mint számítottunk rá, így végül nem sétáltunk, hanem beültünk az egyikbe. A buszok egyébként régi BKV buszokra emlékeztetnek, kimondottan kicsit és sűrűn elhelyezett ülésekkel. Ráadásul mindig gondosan ügyelnek rá, hogy az összes székre jusson ember, szóval meglehetősen szűkösen utazgatunk. A Hiltonig vezető út viszont nagyon rövid volt szerencsére. Mire felértünk a terem elé, a diákok már ott várakoztak, és alapvetően csupa jót meséltek a szálláshelyükről, így megnyugodtunk, hogy jó helyen vannak. A terem az IJSO-n megszokotthoz képest nem volt különösebben felcicomázva, egy színpadból állt, és rengeteg székből. Némi várakozás után megkezdődött a megnyitó, melyen egy angolul kiválóan beszélő konferanszié köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót édesanyjának(!), aki itt Kolumbiában a tudományos olimpiai mozgalom alapítója. A hölgy is nagyon szépen beszélt angolul, elmondta a szokásos paneleket arról, hogy a tudomány összeköt, és a nyelve univerzális, illetve kicsit arról is értekezett, hogy a matematika az összes lehetséges világot vizsgálja, nem csak a mi tényleges realitásunkat. Ez izgalmas gondolat volt, de ezután elvesztettem a fonalat, mivel a mellettem ülő holland leader (Moniq) elkezdte a telefonján nézni a holland-amcsi vb nyolcaddöntőt, és innentől én is nagyrészt erre figyeltem :) Az átkötő mondatot, miszerint a matematika mellett a zene a másik univerzális nyelv, azért még hallottam, és ennek megfelelően egy együttes lépett a színpadra. Nagyon élvezetes, latinos zenét játszottak, amire a mögöttünk csoportosuló guide-ok (akik a diákokat segítik/felügyelik) táncolni is kezdtek. 

Eljött az idei IJSO hivatalos nulladik napja, vagyis az érkezés napja a legtöbb ország számára. Ez azt is jelentette, hogy a diákoknak a nap folyamán el kellett hagyniuk a szállodai szobájukat, mivel mennek a saját, a hét folyamán már végleges szálláshelyükre, a Sheraton Hotelbe. Délig kellett elhagyni a szobájukat, de Attilához be tudták pakolni a cuccaikat, így már valamivel korábban kicsekkoltak, hogy utána legyen időnk valamiféle programot csinálni még, mielőtt (az előzetes jelzés alapján) délután 3-kor elviszik őket. Én alaposan elaludtam, és majdnem lekéstem a reggelit, utána viszont nagy örömömre találtam olnilne közvetítést a vb meccsekről, így kicsit jobb lett a hangulatom. Végül fél tizenkettő körül indultunk el, a cél egy közeli bevásárlóközpont volt, ahol Attila tud további pezókat váltani, tudunk ebédelni, és esetleg mást is lehet találni, ha valaki szeretne. Artúr és Attila is megnézték a térképet, állítólag valami busz-állomással egybekötött központot kerestünk. Lelkesen vágtunk neki a kellemes, leginkább a tavaszra emlékeztető időben a sétának. Bár nekem úgy rémlett, előző este Paulius (litván biológus leader) az ellenkező irányba mutatott, amikor plázáról volt szó, de nekem nem volt térképem, így hallgattam a tájékozottabbakra.

És igen. Újra, és megint, újfent, hovatovább ismételten. 3 év kihagyás után újraindul az IJSO kalandjainak képes-szöveges, véletlenül sem ironikus és még ennél is kevésbé szubjektív stílusú beszámolója. És hogy miért kellett erre ennyit várni? Nos, a Covid elsodorta a német rendezést (hiába tartottam nagyon ígéretesnek :( ), majd az Emirátusok is online eseményt rendezett (Attilát kivéve, ő azért elutazott oda is, képviselni a csapatot). És bár a megnyitó ünnepség laptopról nézve is annyira meredek élmény volt, hogy kis híján blogba kezdtem miatta, végül nem írtam mementót a közelben lakó barátunk lakásából történő csodálatos fordításokról (köszi Franci, by the way, ha véletlenül olvasnád!). Nade most! Persze négy hónappal ezelőtt az idei beszámoló is elmaradni látszott. Minekután a Covid nagyjából lekerült a terítékről, az idei verseny rendezésével Kijev volt megbízva. A jelenléti verseny így jól ismert okokból márciusra lehetetlenné vált. Ezután úgy volt, hogy online, és némi segítséggel, de Ukrajna megrendezi a versenyt. Azonban (érthető okokból) nem szerették volna meghívni a versenyre az orosz csapatot. Csakhogy az IJSO előrelátó alapítói belefoglalták az alapszabályzatba, hogy diplomáciai vagy politikai okokból egyetlen csapatot sem lehet kizárni a versenyről, legfeljebb az IJSO zászlaja alatt kell versenyezzenek. Ebből előbb email-folyam lett, majd egy kurta-furcsa szavazás, amelyen a megjelent országok többsége végül nem támogatta, hogy módosítsuk az alapszabályzatot. Ezt követően az ukrán rendezők és a vezetőség között számomra láthatatlan módon elfajult a konfliktus, egészen odáig, hogy egyszer csak kaptunk egy levelet: idén mégis jelenléti olimpia lesz, méghozzá Bogotában! Felébredve az első hat sokk után, a családdal úgy döntöttünk, hogy belevágok és eljövök Kolumbiába (legeslegmélyebb tiszteletem a feleségemé, aki ebben támogatott!). Szóval most itt vagyunk, innen jönnek majd a bejegyzések :)

A váratlanul hamar befejezett gyakorlati fordítás után másnap reggel a Quatar Foundation volt a programon. Hosszasan tanakodtunk, de végül úgy határoztunk, hogy részt veszünk a programon, nehogy kimaradjunk valamiből. A buszok egész baráti, 9 órás indulással vártak bennünket, és alig negyed órával a bejelentett indulást követően tényleg elindultunk. Rövidke alvás után a nyitóceremónia helyszínével szemközti egyetemi kampuszon kötöttünk ki, ahol meglepetésünkre az elinduló 6 buszból csak a mienk volt meg. Az elhangzottak alapján egy mecset-egyetemen kötöttünk ki, ami nem igazán volt világos leírás eleinte.

A hajókázós és piacozós képek előtt írnék pár szót a gyakorlati fordulóról, mivel közben annak a fordításával is elkészültünk, és aznap úgysem történt semmi igazán extra. Meglepő módon a feladatsor nem volt vállalhatatlanul hosszú, és mivel ezúttal reggel kezdődött a megbeszélés, alig valamivel éjfél után végeztünk is. Nem vagyunk valami boldogok a feladattal, a fizikás mérések abszolút gázak voltak, és ez így maradt az erőfeszítéseink után is. Ráadásul elkezdték megelégelni, hogy hozzászólogatunk a vitához, és egyre gorombábbak lettek. Ennek kicsúcsosodása az volt, hogy mikor hosszú várakozás után végre felszólalhattam, az első megjegyzésemet nemes egyszerűséggel lesöpörték a jóöreg: "Kit zavar ez még a teremben?" kérdéssel. Az a hat csapat, aki figyelt és hallott engem, feltette a kezét, mire a következtetés: alig néhány országot, szóval hagyjuk. Mikor folytattam volna, az üléseket vezető néni ragadta magához a mikrofont a fizikustól, és közölte, hogy most ebédszünet lesz. El sem hittem...

A pompásan sikerült beach-party másnapján az elméleti feladatsor megvitatása következett. A péntek a helyi vasárnap, így délben mindenki a mecsetben imádkozik. Emiatt úgy határoztak, hogy bár 11-kor odaadják a feladatsort, maga a megbeszélés csak délután 2-kor kezdődik. Ennek meg is lett az eredménye, a hosszú és borzasztó vita éjfél után záródott le, így a nyomtatással reggel 7-re lettünk teljesen készen. Lefeküdni már nem láttam értelmét, úgyhogy úsztam egyet a hotel medencéjében, lezuhanyoztam, és mentem reggelizni, hogy utána a Katari Nemzeti Múzeumba, és az Iszlám Művészetek Múzeumába látogassunk. 

Az igen pihentető 4 órányi alvást követően, ha 7:30-ra nem is, 38-ra már lent voltam többedmagammal a hotel bejáratánál. Előbb bent vártunk nagyjából 15 percet, mialatt a guide-unk odajött, és kétszer elmondta, hogy nemsokára mehetünk, majd kiterelt bennünket, kint is vártunk kicsit, és végül felszálltunk a buszra. Hogy (a hagyományokhoz híven) itt folytassuk a várakozást. Fél kilenckor a busz elindult, én pedig azonnal elaludtam, és csak akkor ébredtem fel, amikor az úticél közvetlen közelében Attila beszélni kezdett hozzám. Najó, lehet, hogy már régebb óta beszélt, mindenesetre én csak ekkor vettem észre :).

Eljött a nagy nap, a verseny hivatalosan is megkezdődik a nyitóünnepséggel, majd azt követően a tesztforduló feladatainak fordításával. Ahogy azt már legutóbb is megírtam, nagy baráti biztonsági ráhagyással dolgoznak itt, 7:30-ra kellett a buszban lenni (megreggelizve persze), hogy a 10 órakor kezdődő nyitóünnepségre időben odaérjünk. Katar ugyan még csak két IJSO-n vett részt eddig, de láthatóan nagyon gyorsan átlátták, hogy mik a legdominánsabb élményeink a versenyekről, és mindent megtesznek, hogy megfelelő mennyiségű időt tölthessünk várakozással. Ha egy mód van rá, akkor persze tájékoztatás nélkül, ezért elővigyázatosságból az égvilágon semmit nem mondanak meg előre a guide-oknak, nehogy elkotyogjanak valamit. A buszban várakozás, majd (átaludt) utazást követően 8:37-re megérkeztünk a helyszínre, ahol még a világítás sem üzemelt, az asztalra helyezett programok alapján is csak 9:30-tól kellett volna érkeznünk, maga a megnyitó pedig 10:05-re volt kiírva...

Beköszöntött a december, ami egyet jelent a soron következő (számszerint a 16.) IJSO-val! :) Amint azt a tavalyi évben átlagosan 4,5 percenként a tudomásunkra hozták, az idei rendező ország Katar, a verseny a fővárosban, Dohában lesz. Direkt járattal repültünk Budapestről, és mivel a gép helyi idő szerint éjfélkor szállt le, inkább egy nappal korábban érkeztünk. A nyitóünnepség tehát holnap lesz, élményeket azonban már ma is tudtunk gyűjteni! :)

Tartozom a Jwana parkban tett buszos szafari folytatásával. A busz kifelé indult, és egy darabig párhuzamosan haladt a gyémántbányával, amelyről azt ígérték, megmutatják (nem tették, pedig nagyon készültünk a szuvenír-gyémántokra), majd megállt egy közepesen hosszú mosdószünetre. Hogy ez volt a cél, azt csak utólag gondolom, mert ezen kívül (mármint, hogy az ember mosdóba megy) csak üldögélni lehetett egy árnyékoló alatt. Volt azért, aki elindult kicsit felfedezni, de alapvetően egy szafariban nem biztos, hogy érdemes messzire kalandozni a csoporttól. És olyan is akadt, aki egy percet sem akart kihagyni a kihagyhatatlanból, és végig a buszban várakozott. Újfent elaludtunk, és meglepve ébredtünk egyrészt arra, hogy éjszaka van, másrészt, hogy villámok cikáznak az égen, harmadrészt pedig, hogy több, mint 2 óra alatt sem értünk vissza a hotelba. 

1,5 óra alvás sok mindenre elég, ha az ember a jól hangzó Jwana Park-ba készül, ami egy vadrezervátum a világ második legnagyobb gyémántbányája mellett. Ráadásul engem egyfolytában a Jurassic Park-ot juttatta eszembe a név. Nem mellesleg a programból kiderült, hogy (az eredetileg 6:30-ra tervezett, majd az éjszaka folyamán 8:30-ra módosított) indulás után kb 2 órányi buszozás várt ránk, ami kiváló alkalom az alváshiány enyhítésére. Hehe, így utólag bájosan naiv dolog volt 2 órányi buszozásra gondolni...